Ne tűnj ki a képességeiddel! Dicsérd a főnököd, főleg akkor, ha nincs rá okod. Mindig az erősebbnek adjál igazat! Ne hidd el, hogy szükség van az őszinteségedre. A nálad alacsonyabb polcon lévőket tapossad, ahogy bírod! Versenytársaiddal hitesd el, hogy segítesz nekik, majd egy óvatlan pillanatban lökd ki őket a versenyből! Sokféle igazságod legyen! Ne legyél konkrét! – ha ezeket betartod, akkor sokra viheted a mai Magyarországon.

Mert ma hazánk a középszer fellegvára. És ahol a nagy átlag hatalma honol, ott az egyéniséget, az őszinte, szókimondó, egyenes embert nem szeretik. Nem bírják. Sőt irtják. Mert veszélyes. Rossz példa! Az ingadozók, a fejlődésre képesek még látnának egy másik modellt, ami talán szimpatikusabb lenne a mostaninál. Ezért irtani kell, tűzzel-vassal!

Manapság az a divatos, ha valaki egyik félnek a másikat, a másiknak az egyiket minősíti. Pedig ő nem minősíthetne. És – ami a legszörnyűbb – ezt eltűrik, sőt kedvelik. Hiszen ma mindenki a jót és a szépet akarja magáról hallani. Ha kritika éri, az szörnyű támadás ellene. A szakmaiság megcsúfolása, de legvégső esetben politikai támadás lesz a véleményből. Egy biztos, ő nem hibázott, mert ő nem hibázhat. Itt mindig az ellenfél a rossz, a hibás.

Párbeszédről nem beszélhetünk. Nincs értelme. Sokszor a válaszoknak sincs. A reformkor naggyá tevő médiaviták helyét a média-kinyilatkoztatások vették át. A másik oldal állásfoglalása, ötlete az ördögtől való eleven rossz. Nem szabad még foglalkozni sem vele. Égetni kell! Bezzeg a saját vélemény – ami lehet buta, öntelt, lenéző, szakmaiatlan –, az tuti jó. Mert ő írta, a főnök. Aki nem tud hibázni, így van összerakva.

Egyet soha ne feledjél, mindig van másik oldal, mindig van ellenfél! Ezek változhatnak pillanatok alatt. Halálos ellenségedből lehet ma a legjobb barátod. És fordítva. Folyamatos változásban élünk. Nem szabad behunyni a szemünket, mással, mondjuk a szakmánkkal foglalkozni, mert lemaradunk a nagy helyezkedésben. Kapaszkodni kell az íróasztalba, kapcsolatot tartani, fényezni magunkat, a vezért jobban, sározni a másikat, taposni a feltörekvőket.

Manapság az egyik legdivatosabb szavunk: a korrekt. Természetesen mindenki igazat mond, mindenki az igazság bajnoka, mindenki az elesettekért dolgozik, mindenki mentes a pártpolitizálástól, mindenki utálja a személyeskedést, mindenki elutasítja a bunkózást, mindenki jobbító szándékkal éli a mindennapjait, mindenki tiszta, mint isten báránya. Mindenki korrekt. Nem igaz! Csak ő és támogatói, pillanatnyi szövetségesei. A többiek inkorrektek!

Aki nem áll be a seggnyalók közé, aki nem tapossa el a gyengébbet, annak vége. Rossz példát mutat. Lehet belőle áldozatot csinálni. Mert arra is nagy szükség van. Mindig kell valakit utálni! Rá lehet dobni minden olyan tulajdonságot, amit magunkban utálunk józan pillanatunkban.

Mindezt a legdurvább hangnemben. Undorítóan, durván, bunkón! Csak velünk szembe ne használják ezt a hangvételt, mert az zavar. Mert nekünk vannak elvárásaink – a magunk viszonylatában. Nekünk fáj, másnak nem!

Polgári világról ábrándozunk. Azonban az addig nem jő el, amíg mi magunk így viselkedünk, vagy eltűrjük a környezetünkben az ilyen embereket. Építgessük, gyomláljuk a kertünket, és olvassunk sokat. Talán ez segít! Ha nem, akkor jöhet a bőrkabát…