Munkámból kifolyólag rengeteg – különböző korú, nemű, beosztású, végzettségű, érdeklődésű, befolyású stb. – emberrel találkozom az Észak-Dunántúl különböző pontjain, mikrovállalkozás alkalmazottja éppen úgy van köztük, mint közel ezer főt irányító vezérigazgató. Miszlivetz Ferenc Mi lett veled, Magyarország? című tanulmányát így a terepről vett tapasztalatokkal felvértezve olvashattam, és egyes feltevéseit így az életből vett – alább olvasható – példákkal tudom(?) alátámasztani.

Az okok keresését – Hogy jutottunk idáig? – meghagynám másoknak, én elsősorban a versenyszférában (a Kalmár területén) érezhető, a végeredményt tükröző jelenségek közül emelnék ki néhányat. Ezek mindegyike, rövidebb vagy hosszabb szálakkal ugyanazon témakörhöz, a Tudás köréhez kapcsolódik. „A beteg társadalom terápiájának egyik legfontosabb eleme a tudás és az oktatás becsületének, infrastruktúrájának és széleskörű elérhetőségének megteremtése.” – hangzik a Miszlivetz (és még sokan mások) által javasolt – egyik – gyógymód.

A közoktatás minden szinten – általánostól a felsőfokig – zuhanó színvonala ugyanúgy gondot jelent a jövendő munkavállalóknak, mint az őket foglalkoztatni szándékozóknak. Az iskolák azt oktatnak, amire – anyagi és emberi – kapacitásuk és keretük van, nem pedig azt, amire a munkaerőpiacnak szüksége lenne. Miközben tucatszámra lehetne sorolni a hiányszakmákat (szakmunkások!), folyamatosan nő az érettségivel biorobotként, szalag mellett három műszakban dolgozó „operátorok” száma. Az egyetemek felhígításával nemcsak az értelmiség – akinek ugye a változások katalizátorának kellene lennie, de mára ebből az „elitosztagból” tohonya tömeg lett – degradálódott, de a gimnáziumokban is egyre nagyobb arányban ülnek olyanok, akik korábban (10–15 éve) szakmunkás bizonyítványt sem kaptak volna. És majd meglepődünk a pályakezdő munkanélküliek növekvő arányán.

A fentiekből egyenesen következik, hogy akár a kis- akár a nagyvállalatoknak az első feladata a frissen felvett munkaerő (ki)képzése. Mi sem jellemzi jobban napjaink magyarjainak értékrendjét, hogy ezt az alkalmazottak teherként élik meg, ugyanis számukra immáron – lásd megszorítások – kizárólag a nettó jövedelem fontos, szabad idejükből ilyenre (személyes K+F) soha nem áldoznának. Pedig a számítógép kezelése, egy nyelv – legalább alapfokú – elsajátítása, vagy egy újabb szakképesítés (mondjuk szimpla targoncavezető) megszerzése elsősorban a dolgozónak jelent olyan előnyt, amit már soha senki nem vehet el tőle. Csak az a gond, hogy ehhez túl kellene lépni a kizárólag rövid távú előnyöket szem előtt tartó, térben és időben – mesterségesen felülről – beszűkített gondolkodásmódon. És majd meglepődünk a közép-hosszú távú tervezés teljes hiányát mutató társadalmi jelenségeken (megtakarítási szokások, fogyasztói hitelfelvétel és eladósodás, családtervezés stb.).

Az államról magáról a legtöbbet mégis saját foglalkoztatottjai árulnak el. Nem egy multinacionális nagyvállalat már az operátorokat is – pláne a mérnököket, vezetőket – külföldön taníttatja be, de az átképzéssel, Uram bocsá’ „átneveléssel” bizony gyakran ők is kudarcot vallanak. A közszférából érkezőknek ugyanis az olyan szavak, mint motiváció, kreativitás, lojalitás, csapatmunka, stb. általában az égadta világon semmit sem mondanak! Komoly gondot okoz a többség számára megérteni, hogy a munkaidő nem a reggelivel és egyórás kávészünettel kezdődik (bár a pontos kezdés amúgy sem erényük), nehéz tudatosítani bennük, hogy a munkával felelősség is jár, és azt bizony – mindenkinek minden szinten (természetesen különböző mértékben) – viselni is kell, valamint hogy a béremelés teljesítményfüggő, nem pedig bértáblához kötött. Maximális tisztelet a kivételeknek (akik között saját statisztikáim szerint több a 45 fölötti, mint alatti), de aki az állami intézmények, hivatalok lagymatag munkaköréhez szokott, egy esetleges – mostanában gyakran kényszerű – váltás után bizony nagyobb traumát él át, mint az a pályakezdő, aki első munkahelyén akar helytállni. És majd meglepődünk, ha a versenyszférának az államba vetett bizalma nemcsak az adózási változások miatt rendül meg…

Van egy mondás: Jobb félni, mint megijedni. Félni az ismeretlentől lehet a legjobban. A jövőnk ismeretlen, mégis fel tudunk rá készülni a múlt tapasztalataival és a jelen eredményeivel felvértezve. Csak egy kicsit gondolkodnunk kéne.

És akkor nem fogunk meglepődni…

Kapcsolódó anyag:
Dr. Miszlivetz Ferenc szociológus Mi lett veled, Magyarország? című tanulmánya – az I. rész itt olvasható, a II. rész pedig itt.


Prof. Dr. Miszlivetz Ferenc, szociológus, az MTA doktora

Tanulmányok:
MKKE, 1973-78,
ELTE BTK, történelem, 1976-80.

Pályája:
1982 – az MTA Szociológiai Kutatóintézet munkatársa
1983–84 – a Sussex-i Egyetemen ösztöndíjas
1989 – a Mac Arthur Alapítvány ösztöndíjasaként a berkeley Kaliforniai és a Harvard Egyetemen kutató
1980 – a Fejlődés-tanulmányok című sorozat szerkesztője.
A szabad Kezdeményezések Hálózata, a TDDSZ, a K-Ny Párbeszéd Kör alapító tagja, a Duna-alapítvány kuratóriumának tagja volt
1990 – az Európa Kutató Központ egyik megalapítója, kutatási programigazgató.
A Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola szociológia tanszékvezetője
1996 – főiskolai tanár
Az MTA Szociológiai Kutatóintézet főmunkatársa
1991–95 – a Demokratikus Charta szóvivője
1993 – kezdeményezi a Savaria Egyetemi Kiadó, 1994-ben a kőszegi Európa-ház megalapítását
1997 – részt vesz az első hazai Európa-tanulmányok interdiszciplináris egyetemi szak kidolgozásában, Európai Doktori Központot alapít
1998 – a főiskolán az Európa-tanulmányi Központ létrehozásának vezetője. Kutatási területe: civil társadalom, társadalmi mozgalmak, demokratizálódás Kelet-Közép-Európában, kelet-európai nacionalizmusok, az európai integráció. A szociológiai tudomány kandidátusa (1994).

Jelenleg a Nyugat-Magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ Társadalomtudományok, Nemzetközi és Európa-tanulmányok Intézetének intézetigazgatója, egyetemi tanár

Főbb művei:
Békák a szárazon (tanulmányok, 1989)
A lehetséges határainak újrafogalmazása (1993)
Vadkelet-party (1995)
East-Central Europe: Paradoxes and Perspectives (szerk. Jody Jensennel, 1995)
Közép-európai változások (szerk., 1998)
Illusions and Realities (1999)
Közép-Európa a kapuk előtt (2001)