Furcsa kérdésfelvetést olvashatunk Miszlivetz Ferenc minap megjelent tanulmányában. Mi lett veled Magyarország? a címe a kétrészes munkának. Furcsasága abban áll, hogy némiképp a levegőben lóg. Mitől aktuális a kérdés felvetése? Elolvasva a tanulmányt csak még erőteljesebben vethető fel a visszakérdezés. Történt-e valami a közelmúltban – mondjuk az eltelt három hónapban –, amitől az első kérdés életbevágónak hatna?

Miszlivetz, a Találjuk ki Magyarországot/Közép-Európát! Hankiss Elemér kezdeményezte szakmai csoportosulás, mozgalom egyik frontembere olyan gondolatsorokat tár elénk, amelyek – ha nem is az egész rendszerváltás tizenkilenc éve során – az utóbbi tíz évben bármikor felvethetők, végigvezethetők lettek volna. De ha ennyire nem is akarnék sarkosan fogalmazni, akkor is azt kellene mondanom, a tanulmányban foglaltak már a 2006-os őszi elégedetlenségi hullám napjaiban láthatóak voltak, de megoldódásukra sem előtte, sem utána nem történt olyan esemény, nem indult be folyamat, ami a nagy képletet (a tanulmányban közölteket) kicsit is finomította volna. A gyanakvástól övezett bizottság, amely az MTV ostromában kicsúcsosodó politikai eseménysor okairól, hátteréről készített tanulmányt – már akkor tavaly tavasszal –, legalábbis a sorok között olyan megállapításokat tett, hogy Magyarország közállapotaiban egy sajátos öngerjesztő spirál épült fel, amely örvényként ránt alá jelentősnek ígérkező társadalmi kezdeményezéseket, biztató társadalmi dinamizmust.

A Miszlivetz-féle tanulmány folyamatosan abban a kettősségben őrlődik, hogy némelykor tényfeltáró alapállással közelít témájához, némelykor pedig a sürgető tennivaló programját törekedne megfogalmazni. Míg a helyzetkép többé-kevésbé pontos – bár az újdonsággal adós marad – addig a tennivalókkal kapcsolatos részek megrekedtek az általánosságoknál. A „szemléletváltásra van szükség” sürgető felszólítása éppen e sietségre hivatkozásában vérzik el, hiszen megfoghatatlan marad.

A közelmúlt döntéshozásában egészen konkrétan tetten érhető (kis- és közép) vállalkozás-nyomorítást a tanulmányban olyan következményekkel köti össze a szerző, miszerint „széles körökben erősíti a kilátástalanságot, a rendszerváltásból való kiábrándulást”. Az ilyen típusú gondolat-társítások logikája szerint azonban lehet, hogy érdemes lenne további, még súlyosabb kockázatokat is kimondani: amennyiben a folyamat tartós – márpedig az –, a demokratikus berendezkedés egésze is megkérdőjeleződhet, ami egy felelős politikai osztály és persze az egész társadalom számára még ijesztőbb kilátásként kellene feltűnjön. Különösen olyankor, amikor a politika szereplőiben és a hol szélesebb, hol szűkebb szimpatizánsi, szavazói körben olyan ellenségkép él, amilyen.

A politikai életben megszületett diabolizálás (ördögcsinálás) – amit a tanulmány második részében tárgyal – azon velejárójával is adós marad a tanulmányíró, hogy a napi sikerek oltárán azt is feláldozni látszik a döntéssel bíró és ellenzéke, hogy valaha egy üdvös előzménynek folytatása lehessen a másik politikai oldal hatalomba lépésekor. Mindenki a másik oldal végleges legyőzésének törekvésével indul harcba, holott minden fordulatkor nyilvánvalóvá válik: nem lehet végleges diadala egyik félnek sem.

Tehát a kiábrándulás hatókörében még óvatosabb megközelítést látunk, aztán később Török Ádám citált tanulmányából egy merészebb és egyben némiképp meghaladott nézetet tesz magáévá, amely nem állít kevesebbet, hogy amikor a piac szabályozója (ez lenne ugye az állam) érzékeli a normák lazulását, a szabályozás szigorításával kívánja visszaszorítani a szépen kibontakozott folyamatot. Ezzel meg olyan, a kortárs modern társadalmakat jellemző sajátosságról nem vesz tudomást, amellyel neki csakúgy számolnia kellene, mint szociológusnak, miként végre szembe kéne néznie az államnak is: hogy az állam úgyszólván alig-alig tud lényeges piaci kérdésekbe beleszólni. A kisvállalkozások szabályozásának hivatalosságban is megmutatkozó drasztikussága ugyanakkor párhuzamos egy informális politika és gazdaság közti tapadással, amitől egy másik ellentmondás jelenik meg – ez nem szerepel a tanulmányban – mégpedig az, hogy az alávetettek normaszegő devianciája egyenesági rokonságban van a potentátok – igaz más mértékegységgel mérhető – normaszegésével.

A politikát hosszú távon is figyelőnek feltűnhet az általánosságok egy másik csapdája is e tanulmánnyal ismerkedve: ez pedig a szolidaritás utóbbi években szemünk láttára lezajlott vesszőfutása.

Az országgyűlési választásokon a mai ellenzék vezető pártja központi kérdésköreként nyilvánította ki a szolidaritást, ennek valós jelentésével viszont – miként az a jobboldali vagy konzervatív kommunikációban lenni szokott – a választóknak nagy többsége egyáltalán nem volt tisztában, illetve ha mégis, annak társadalmi áldásait képtelen volt belátni. Ez – egyebek mellett – azt a köztudatunkban fellelhető és a tanulmány későbbi részében is tárgyalt áldatlan állapotot világítja meg, hogy a XXI. században mindössze két „ideológia” torz sémáiban tudunk csak gondolkodni. Az egyik a marxizmus-leninizmus butított verziója, a másik az 1945 előtti rendies félmodern-társadalom egyszerűsített, sablonosított változata. Nem érdemes firtatni a szociológia Marxon kívüli alapítóatyáinak magyar közismertségét, azt azonban igen, hogy miért hiányzik a gondolkodásunkból a fogyasztói társadalom korszakát követő kockázati – netán vagy hovatovább élmény- – társadalom fogalma/képe.

A bulvársajtós szintre egyszerűsített uniókép, globalizációkép ugyancsak számon kérhető a köztudaton és általa értelmiségünkön, miként erről a tanulmány írója is méltán beszél. Ki ugyan nem mondja, de lent és fenn egyaránt számot kellene vetni a feledés homályába süllyedt műszaki-természettudományos és társadalomtudományi kutatásfejlesztéssel. Ehhez képest Miszlivetz kijelentése, hogy a magyar elit a tudatlanságból a féltudás állapotába jutott, szemlátomást az útnak csak egyik oldala: a másik oldala az, hogy a magyar elit egyszerűen félretolta az értelmiséget, amely persze ezt túlnyomó részt hagyta is. Felelőssége maga és a társadalom egésze szempontjából is nagy véteknek tekinthető. Utóbbi tényről aztán szerzőnk a tanulmány második részében az oktatás, felsőoktatás rehabilitálását szorgalmazó passzusokban maga is beszél, csak az elit kontra értelmiség összefüggésben más súlya van a jelenségnek, mint abban a kontextusban, ahol az utólagos érdekérvényesítési törekvést könnyen érheti a vád: egy aktív tanerő belső sirámai a főiskolák-egyetemek siralomvölgybe suvadásáról.

Miszlivetz Ferenc tanulmányának mindazonáltal több pozitívuma van. A helyzetnek olyan értelemben vett összefoglalása, amely alkalmas a további vitákra, esetleg lehet vitaindító, amelyben minden sarokkő ott van. A többi pozitívum között mégis talán a legdinamikusabb tulajdonsággal egy bír: a tanulmány megszívlelendő felvetése, hogy a magyar társadalom előre-menekülőútvonala a civil társadalom makadámútján lehetséges annak felemás működésű járművével. Az azonban a mellette általam is letett garas ellenére is fontos adalék kéne legyen: mi adja neki azt a kohéziót, erőt, mitől kerekedik koordinációt, kooperativitást hozó egység, amitől a társadalom egészében egyöntetű tényezővé nőhetne…


Kilián

Kapcsolódó anyag:
Dr. Miszlivetz Ferenc szociológus Mi lett veled, Magyarország? című tanulmánya – az I. rész itt olvasható, a II. rész pedig itt.


Prof. Dr. Miszlivetz Ferenc szociológus, az MTA doktora

Tanulmányok:
MKKE, 1973-78,
ELTE BTK, történelem, 1976-80.

Pályája:
1982 – az MTA Szociológiai Kutatóintézet munkatársa
1983–84 – a Sussex-i Egyetemen ösztöndíjas
1989 – a Mac Arthur Alapítvány ösztöndíjasaként a berkeley Kaliforniai és a Harvard Egyetemen kutató
1980 – a Fejlődés-tanulmányok című sorozat szerkesztője.
A szabad Kezdeményezések Hálózata, a TDDSZ, a K-Ny Párbeszéd Kör alapító tagja, a Duna-alapítvány kuratóriumának tagja volt
1990 – az Európa Kutató Központ egyik megalapítója, kutatási programigazgató.
A Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola szociológia tanszékvezetője
1996 – főiskolai tanár
Az MTA Szociológiai Kutatóintézet főmunkatársa
1991–95 – a Demokratikus Charta szóvivője
1993 – kezdeményezi a Savaria Egyetemi Kiadó, 1994-ben a kőszegi Európa-ház megalapítását
1997 – részt vesz az első hazai Európa-tanulmányok interdiszciplináris egyetemi szak kidolgozásában, Európai Doktori Központot alapít
1998 – a főiskolán az Európa-tanulmányi Központ létrehozásának vezetője. Kutatási területe: civil társadalom, társadalmi mozgalmak, demokratizálódás Kelet-Közép-Európában, kelet-európai nacionalizmusok, az európai integráció. A szociológiai tudomány kandidátusa (1994).

Jelenleg a Nyugat-Magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ Társadalomtudományok, Nemzetközi és Európa-tanulmányok Intézetének intézetigazgatója, egyetemi tanár

Főbb művei:
Békák a szárazon (tanulmányok, 1989)
A lehetséges határainak újrafogalmazása (1993)
Vadkelet-party (1995)
East-Central Europe: Paradoxes and Perspectives (szerk. Jody Jensennel, 1995)
Közép-európai változások (szerk., 1998)
Illusions and Realities (1999)
Közép-Európa a kapuk előtt (2001)