Brutálisan jó film Géla Babluani, Franciaországban élő, grúz származású rendező első játékfilmje, A 13-as. Kegyetlen témát dolgoz fel hihetetlen érzékenységgel, s miközben nézzük alkotását, egyetlen pillanat erejéig sem jut eszünkbe, hogy egy első filmes illető munkáját látjuk.

Sokan, sok mindenkihez hasonlították Babluani-t. Csak néhány név az említettek közül: Polanski, Cassavetes, Godard. Nekem speciel Kubrick, s a neves nagy talján, Passolini jutnak eszembe, lényeg a lénye; valóban van szeme az illetőnek és fantáziája, tudása, tehetsége is a dolgok megmutatásához. Bizonyára nem véletlen, hogy Cannes-ban, s még az Egyesült Államokban is fesztiváldíjak garmadáját gyűjtötte be.

A film témája félelmetesen kegyetlen. Egy franciaországi vidéki kastélyban emberek orosz rulettet játszanak – nem feltétlenül az általunk ismert módon. Tizenhárom férfi áll körben egymás háta mögött, hogy jelre elsüsse egyetlen töltényt tartalmazó pisztolyát, s körönként emelik a töltények számát, hogy senki előtt se legyen kérdéses: ez a „játék” nem e túlélésről szól. Hősünk – Sébastién (George Babluani) – véletlen kerül a társaságba. Csóró tetőfedőként dolgozik egy békésnek tűnő francia polgár lerobbant házán, mikor a tulaj morfium-túladagolás következtében meghal, a főhős pedig a meghalt személy számára kiállított vonatjegyet és szállodafoglalását magához véve elindul a sok pénzt sejtető ismeretlenbe.

Titokzatos utasításokat kap – hova menjen, kivel találkozzon, mit csináljon. Látjuk, hogy – miként korábban az idős dzsánkit – valakik őt is követik és figyelik, míg nem a fentebb már említett helyen találja magát, hogy meggyőződjön róla, mibe is keveredett. Mindezt feketén-fehéren, hogy amikor a legkevésbé sem kell, később se zavarjanak meg bennünket a színek.

Izgalmas kétszínűnek látni a francia tengerpartot, nyomasztónak mindazt, aminek pedig a legkevésbé sem kellene nyomasztónak lennie. Kockáról-kockára áll össze a történet, de végig olyan feszültség és kíváncsiság köti le a nézőt, hogy egyetlen percig, egyetlen pillanatig sem jutna eszünkbe unatkozni. Ahogy nézzük a képeket, valóban feldereng bennünk, hol is láthattunk hasonlókat, de akkor sem a dicstelen utánzás, az öncélú művészkedés képeit figyelhetjük.

Külön izgalmas, ahogyan pillanatról pillanatra, nagyobbnál nagyobb morális kérdésekkel kerülünk szembe, hogy vajon mi mit tennénk a fiú helyében. Ahogy a szereplő személye és karaktere percről-percre újabb helyzetekbe kerül, és meg is változik egyben, s próbáljuk mind a látottakat, mind pedig a közben elképzelt dolgokat figyelemmel kísérni. A történet kimenetelét természetesen nem írhatom le. Lehet, hogy valóban kiszámítható, de azt gondolom, még így is megéri a fáradságot és a szorongást, hogy végignézzük, mibe is keveredett hősünk.

A cselekmény alakításából természetesen választ kapunk arra is, hogy a film elején meghalt férfiből miként lett morfinista, s az emberi kapzsiságnak és butaságnak olyan mélységeibe láthatunk bele, amit csak nagyon-nagyon felkészült, nagyon-nagyon alapos emberek tudnak megmutatni. Félelmetesen nagy helyzetek, jelenetek vannak több helyen is a filmben, amelyek tökéletes színészi játékkal és jó fényképezésekkel egységesen és érdekfeszítően hatnak.

A film értelmezése is többféle lehetőséget rejt magában. Egyszerre mutatja be szenvedélyeinket, a személyekben belül zajló történéseket, és markáns véleményt formál arról a világról, amiből szépen lassan nem csak az élet méltósága, de a halálhoz fűződő tisztességes viszony is elvész.

A filmet a HEMO Kortárs filmklubjában mutatták be 2008. március 5-én.

A 13-as, fekete-fehér feliratos francia thriller, rendezte Géla Babluani, készült 2005-ben.