Talán ő hiányzik legjobban az életemből. Pontosan úgy él most, ahogy én álmodtam meg anno, amikor még együtt koptattuk középiskolánk kövezetét. Ő meg merte tenni az ehhez az élethez vezető út első lépéseit, én nem. Ő ment és alkotott Budapesten, Katarban, én maradtam és alkotgatok Veszprémben. Neve elhallgatását kérte, de történetét, gondolatait szívesen megosztja Önökkel.

– Az egészségügyi szakközépiskola elvégzése után költöztél fel Pestre. Egy esetleges veszprémi életnek esélyt sem akartál adni?

– A középiskola elvégzése után a megyei kórházban dolgoztam ápolóként, a baleseti intenzív osztályon. Majd szerencsét próbáltam Londonban au-pairként, de hamar rájöttem, hogy nem ez a dolog volt az, amit szerettem volna csinálni, így 4 nap után hazajöttem. Dolgoztam egy ideig pultosként egy veszprémi pizzériában is, de mivel sem anyagilag, sem erkölcsileg nem találtam megfelelőnek, jelentkeztem egy budapesti kórházba, ahova sikeresen felvettek, ugyancsak az intenzív osztályra. A családom feltétlen módon támogatott ebben, hiszen sem szakmai, sem anyagi karrierre nem számíthattam Veszprémben. Bár nagyon féltettek, hogy egyedül kell bizonyítanom majd... Úgy érzem, megadtam magamnak az esélyt, hogy Veszprémben maradjak, de buzgó fiatalkent ennél többre vágytam. A továbbtanulás gondolata is foglalkoztatott, amelyre Veszprémben nem volt lehetőségem egészségügyi vonalon. Később diplomát is szereztem ápolói szakon, Budapesten.

– Minden számításodat megtaláltad a fővárosban?

– Magánéleti szempontból mindenképpen, szabadabbnak, önállóbbnak éreztem magam, viszont a család közvetlen közelét és támogatását már nem elvezhettem, melyet megszokni nagyon nehéz volt. A kezdet mindenben és mindig nagyon nehéz. Albérlet nagyon sok pénzért, 3 állásom volt egyszerre, egyik ügyeletből mentem a másikba. Viszont a főiskola, a „magányos szabadság” nagyon imponált.

– Mi volt az amit szívesen „feltranszformáltál volna” Veszprémből Pestre?

– Legjobban a család és persze a barátaim hiányoztak. Hiányzott a régi életem, de tisztában voltam azzal, hogy „felnőtté” kell válnom, és ez az időszak volt a kezdet.

– Hogy látod most – mint világlátott – ember Veszprémet?

– Őszintén, már nem tudom jól érezni magam Veszprémben. A szüleimnél egy-két napnál többet soha sem töltök, hiányzik a nagyvárosi pezsgés. Más, mint Budapest, más, mint Katar. Még mindig nagyon szeretem mint a szülővárosomat, de már nem szeretnék ott élni. Nem tudom pontosan miért, de úgy érzem, kinőttem… Mint a szüleim lakhelye, nagyon hiányzik, mint fiatalságom helyszíne nem igazan.

– Veszpréminek érzed-e még magad, és látsz-e esélyt arra, hogy öreg napjaidra visszaköltözzél?

– Nem hiszem, hogy bármelyik városhoz is kötném magam. Nem érzem magam veszpréminek, de budapestinek sem. Azt biztosan nem tervezem, hogy öreg napjaimra visszaköltözzek.

– Egy csoda folytán kerültél Katarba. Hogyan is történt ez?

– Három évig dolgoztam az Amerikai Nagykövetség orvosi részlegén. Eközben jól megtanultam angolul. Felbátorodtam, és úgy éreztem, hogy akkor máshol is meg tudom állni a helyem, mondjuk Angliában. Jelentkeztem egy ügynökségnél, de nekik nem volt helyük, csak Katarban, és én igent mondtam. A papírjaim alapján vettek fel a Közel-Kelet egyik legjobb kórházának intenzív osztályára. Tulajdonképpen a kórház nem volt még működőképes, nekünk ápolóknak és a menedzsereknek kellett kitalálni, kiépíteni, beindítani. Nem kis feladat ez egy olyan csapatban, ahol 300 ember 39 különböző országból érkezett. A szerződésem egy évre szólt, bár én ennél hosszabb időre terveztem az ottani karrierem.

– Tulajdonképpen miért mentél ki? Mi volt az elsődleges célod?

– Természetesen a pénz. Soha nem tudtam volna, és soha nem is fogok annyi pénzt keresni, mint ott. Persze vonzott az ország is, amiről szinte semmit sem tudtam.

– Hogyan készültél fel az útra?

– Felkészülni az útra nagyon nehéz volt, hiszen úgy terveztem, hogy hosszú ideig maradok. Lelkileg nem volt jelentősebb problémám. Menni akartam, és kész. Szakmailag nem kellett felkészülnöm, mert úgy érzem, hogy naprakész vagyok. Csomagolni már ennél nehezebb volt. Szinte mindent szerettem volna vinni, és persze az albérletemet is fel kellett mondanom Budapesten, mielőtt elmentem. Ez már sokkal nehezebb volt. Szerencsés voltam, hogy a szüleim nagyon sokat segítettek ebben. Tulajdonképpen ők költöztettek el a lakásból, miután kivittek a reptérre. Nagyon sok csomaggal utaztam. Az, hogy kb. 60 kg túlsúlyom volt, sokatmondó.

– Melyik volt nehezebb lépés: elhagyni Veszprémet, vagy elhagyni az országot?

– Igazából nekem nem okozott problémát, régóta éltem külön a szüleimtől. Sokat voltam külföldön, rövidebb-hosszabb időre. Nem volt nehéz magam mögött hagyni az országot, és nem volt nehéz magam mögött hagyni Veszprémet sem.

– Mit szoktál meg a legnehezebben odakint?

– Mivel iszlám közegben még soha nem éltem ezelőtt, talán ez volt a legfurcsább. Persze az éghajlat, a 40 fok körüli napi hőmérséklet nagyon megviselt az elején. Mivel a kórházban kb. 39 országból voltak kollégák, nyelvi nehézségeim is voltak az első pár hónapban. Talán ez volt a legnehezebb – megfelelően kommunikálni egymással. Tulajdonképpen mondhatom azt, hogy fantasztikus volt kint, lehetőségem volt olyan életet élni, amire mindig is vágytam.

– Volt-e olyan pillanat, amikor valami oknál fogva eszedbe jutott odakint Veszprém?

– Természetesen eszembe jutott, minden egyes alakalommal, amikor a szüleimmel beszéltem, hiszen nagyon hiányoztak. Egyébként 10 hónap alatt kétszer látogattam haza.

– Mint „világpolgár” hol érzed magad úgy igazándiból otthon?

– Nem érzem otthonomnak sem Budapestet, sem Veszprémet. Nagyon szeretnék visszamenni a Közel-Keletre, mert nagyon tetszett és nagyon megszerettem, de tulajdonképpen otthonomnak nem tudom mit, vagy melyik helyet nevezzem. Még nem alakítottam ki a saját otthonomat, majd ha sikerül, talán akkor választ tudok adni erre a kérdésre.