Már csak Mick Box tagja annak a zenekarnak, ami negyven évvel ezelőtt Uriah Heep néven kezdte pályafutását. Számtalan tagcsere, botrányok, halálesetek sem tudták a földbe állítani őket. A hetvenes évek eleji fénykorukat már nem tudták megismételni, (de melyik banda igen?) később alkottak botrányosan rossz, de jó lemezeket is. Most, tíz év elteltével új albumot készítettek, Wake The Sleeper címmel.

Viszonylag rövid idő után ismét eljöttek hozzánk a hard rock muzsika legendái, hogy megismerkedjünk a nemsokára megjelenő új dalokkal. A bemelegítés szerepe a Trans Expressre jutott. Noha magyar tagokkal áll fel ez a banda, tagjai különböző országokban élnek, és hazánkban nem nagyon ismertek. Volt valami őspszichedelia a dalokban, egy kis progresszív hang, valami bluesos él, de összességében nekem túl monotonnak tűntek a szerzemények. Valahogy a közönség is így gondolta, mert nem lelkesedtek nagyon a produkcióért. Akkor emelkedett egy kicsit a hangulat, mikor a végén eljátszották Hendrix Vodoo Chile-ját, bár az erőletett gitártörést én elhagytam volna.

Kilenc után néhány perccel robbant be a színpadra a Uriah Heep. Kezdésnek jól odavágtak a megjelenő album címadó dalával, de jó volt a Shadow című friss szerzemény. A kezdőrészben még felcsendült a legutóbbi album, a Sonic Origami lendületes kezdődala, a Between Two Words, és a Fallen Angel lemezről a Falling In Love. Még egy dallal, a Free Me-vel (Innocent Victim LP) megidézték a John Lawton énekes nevével fémjelzett lágyabb korszakot, aztán rátértek a legendás nótákra.

Nekem nagyon tetszett, hogy átdolgozták a régi dolgaikat. Például a Sunrise-ban az énektéma alá Phil Lanzon nagyszerű, klasszikus zenét idéző orgonafutamokat tett, de a záródalként előadott Lady in Black táncos basszuskísérete Trevor Boldertől (valaha David Bowieval játszott együtt) is újdonságként hangzott. A July Morning most is csodálatosan hömpölygött, de számomra a koncert csúcsa a Gypsy – Look At Yourself blokk volt. Mindegyikről lehagyták a bevezető futamokat, nagyszerűen egybekötötték őket, a végén Mick Box és Phil Lanzon hangszeres párbajától kis híján dobtam egy hátast. Persze ne feledjük Boldert sem, aki itt is megmutatta, hogy az egyik legjobb a hangszerén.

Nagyszerű bulit nyomtak az öreg rockerek. Mick Box a szokásos bohóckodós formáját hozva nagyszerűen játszott, Bernie Shaw hangja biztos volt, és kellő alázattal énekelte szegény David Byron dalait, legyen az a Gypsy vagy a The Wizard. Phil Lanzon és Trevor Bolder is kiváló hangszeresek, no és az új fiú – a tavaly óta Lee Kerslake helyett doboló Russel Gilbrook – kőkeményen, rendkívül feszesen tartotta össze a szerzeményeket, bár Lee énekhangja hiányzott a vokálból. Soha ennél rosszabbat. A koncert utáni rövid személyes találkozáskor pedig meggyőződhettem, hogy a Uriah Heep rendkívül jókedvű társaság.

(Köszönöm a Livesound segítségét.)