Már a koncert kezdete előtt egy órával az egyetem aulájában voltam, mert arrafele volt dolgom. Miért mondom ezt? Mert ennek köszönhetően hallhattam, ahogyan hangolnak a zenészek, láthattam, hogy a Hulladékból szemét kiállítással körbevett nézőtér hogyan telik meg fiatalokkal és idősekkel egyaránt, hogyan borul minden félhomályba, mikor felcsendülnek az első dallamok… Így indult múlt csütörtökön a Magyar Jazz Quartet koncertje.

A biztonság kedvéért hátul helyeztem kényelembe magam, de nem az esetleges könnyed menekülés reményében (bár tudatalatt bennem volt ez is) – egyszerűen kívülállónak éreztem magam. Az első zeneszólamok elhangzása után kellemes csalódás ért, és egy halvány mosoly is megjelent az arcomon; bár ennél többet ekkor még nem váltott ki belőlem. Aztán Szakcsi Lakatos Béla a zongoránál egy kissé melankolikus dallamot kezdett el játszani. Ebben a dallamban volt valami, amitől úgy érezted, átölelnéd az egész világot! „Szóval szöveg nélkül is lehet hatni a közönségre” – hasított belém a felismerés, ugyanis eddig meg voltam róla győződve, hogy egy fecske nem csinál nyarat – esetünkben pedig négy hangszer. Hát mégis!

Ám mire tényleg élvezni tudtam volna a zenét, egyetemisták egy csoportja csörtetett végig az aulán. Feltételeztem, hogy huszonévesen van az emberben annyi jómodor, hogy elhallgat. Nincs. Talán a szervezők is számíthattak volna erre, hiszen ilyenkor még előfordul, hogy órára járunk. A lényeg, hogy intézkedtek, de a tüske azért bennem maradt.

Nem mérgelődök, hiszen a zene feledtette velem az incidenst. A dallamok hihetetlen lelki mélységekbe hatoltak. Egyre erősödő, dübörgő melódiák váltották egymást a lágyabb hangzásokkal. A négy művész nemcsak megszólaltatta a hangszereket, hanem egybeforrva játszott rajtuk, velük. Csepregi Gyula, a szaxofonos olyan átéléssel zenélt, a dobos (Szende Gábor) úgy dübörgött, hogy libabőrös lettem tőle. A basszusgitáros, Vasvári Pál tehetségét pedig bizonyára sok rockzenész irigyli. A sok elektronikus ritmus után végre megtudtam, mi is valójában a „zene”.

A nagyjából egy órás koncert alatt a magyar jazzóriások idevarázsolták a négy évszak dallamait, a szerelmet, a szomorúságot, a vidámságot, a hétköznapokat, a bulik hangulatát – bár lehet, hogy ez csak nekem tűnt fel, mint nagy „jazz szakértőnek”. Mindenesetre a zene magával ragadott, vagy inkább elcsábított. Nem is szaporítom a szót, hiszen felesleges lenne százféleképpen dicsérni, és ezer oldalakat ömlengeni. Hihetetlen élmény volt, és aki hallotta őket, az tudja jól.

Azért tartozom egy vallomással: ezelőtt még soha nem vettem részt ilyen eseményen és igazából nem is tudtam, milyen ez a zenei stílus. Egy kedves ismerősöm ezt mondta a koncert előtti percekben: „Szerencséd van, hogy őket hallod először, mert nagyon jók.” Ekkor még úgy gondoltam, hogy négy hangszer ének nélkül nem lehet jó! Tévedni emberi dolog… Én pedig beleszerettem a jazzbe.


Ani
annni@citromail.hu