Biztosan jó dolog, ha arról számolhatunk be, hogy magyar rajzfilmesek ismét csináltak valami kiváló alkotást. Hogy mennyire jó, ezt természetesen nálam sokkal de sokkal hitelesebb ítészeknek kell megmondaniuk, azoknak, akiknek készült elsősorban, s ezek a gyerekek.

Nem mintha nem tudtam volna gyerekszemmel nézni a művet, azért mégis van bennem valami halvány kis félsz attól, hogy írhatom-e azt, amit valóban gondolok? Nem bántok-e meg vele akaratom ellenére olyanokat, akik nálam ezerszer nagyobb ismerői a műfajnak, és sokkal jártasabbak nálam az animáció világában.

No, de hagyjuk is mindezt! Nézzük a történetet! A film Chirstian Jacq A Napkirálynő című regényének animált változata. Egyiptom történelmébe kíván elkalauzolni bennünket, kicsit konkrétabban a Kr. e. 14. századba, Ekhnáton fáraó uralkodásának idejébe. Ekhnáton Egyiptomban – az általunk ismert világtörténelemben elsőként – egy Nap-központú egyistenhitet próbált meg bevezetni – kevés sikerrel – a korábbi többistenhit helyett. Ekhnáton kezdeményezése nem talált követőkre, így a fáraó halála után az egyiptomiak visszatértek jól bevált korábbi isteneikhez. Ekhnáton ellenfelei a fáraót családjával együtt szerették volna kitörölni országuk történelméből, azonban a fáraó lánya, Akesha, ha apja hitét nem is, uralkodási elveit tovább vihette.

A történet – a fent említett regény alapján – Akesha felnőtté és uralkodóvá válását beszéli el rajzfilmes keretek között. Az alkotók nem titkolt szándéka, hogy elsősorban gyerekeknek készítették munkájukat, ennél fogva magától értetődő, hogy nem dúskálnia tényszerű adatokban, s arra sincs szükség, hogy jobban megmagyarázzon bizonyos helyzeteket. Bánkódhatok ugyan amiatt, hogy nincs egy felnőtteknek szóló változat is, de nyilván azzal kellene tudnom kezdeni valamit, ami van. S ami van, az végül is nem rossz.

Akesha az apjáért, s annak hitéért folytatott küzdelme során megismerkedik későbbi férjével Tutankhamonnal – a filmben Tut –, aki a leányzóval együtt válik felnőtté, szerelmes ifjúvá, s a későbbiek során az általunk ismert uralkodóvá. Történetük elmesélése egyáltalán nem bonyolult, a magam részéről hiányoltam is a fordulatokat, szívesebben láttam volna több izgalmas epizódot. Persze, mint említettem, a készítők nem a magamfajta nézőknek rajzolták figuráikat. Ha már a rajzoknál tartok, hadd ne soroljam el, hogy miféle munkákon nőttem fel, de talán nem túl nagy bárdolatlanság részemről, ha a figurákat leginkább Disney hőseihez tudom hasonlítani. Nekem ez egyáltalán nem probléma, az ábrázolásban találtam így is olyan képeket, amelyek azért bőven túllépnek az amerikai mesteren.

Talán fontos lehet megjegyezni azt is, hogy az alkotók nem az unalomig és utálatig elcsépelt 3D-s technikát alkalmazták, hanem a hagyományosnak mondható két dimenzióban ábrázolták szereplőiket. Az egyes jelenetek helyenként még így is eléggé filmszerűnek sikerültek, ami szintén nem probléma, az viszont azonban megint egy újabb kérdés, hogy jó eszköz-e, ha már befutott játékfilmes eszközöket alkalmaznak rajzfilmben? Az Ámon-papok Mátrixos osztódására gondolok, ami, ha akarom vicces, ha nem akarom…

A gyerekek számára egészen biztosan nagy élmény lehet ez a film. Számomra külön öröm, hogy a francia és belga résztvevők mellett magyarok is részt vettek a készítésben. A filmet gyakorlatilag tejes terjedelmében Magyarországon rajzolták, a francia rendező s a stáb többi külföldi tagja itt, nálunk munkálkodott a közös sikeren. Kár, hogy a HEMO-ban – ahol a filmet 2008. április 17-én vetítették – csak kevés gyerekes családot láttam a nézők között, s az sem feltétlenül jó érzés, hogy a gyerekek inkább döbbenten, s nem csodálattal néztek az elsötétülő vászonra.

A Napkirálynő, magyar-francia-belga rajzfilm, rendezte Philippe Leclerc, készült 2007-ben