Nincs konszenzus. Magyarország miniszterelnöke egyre jobban magára marad. Sztrájkolnak a buszvezetők, vasutasok, lassan az orvosok is. Szerintem sztrájkoljak a tanárok is, a hullamosók, meg a papok is! Aztán sztrájkoljanak a szülészek és a gyászhuszárok. Ne szülessen és ne haljon meg senki, mindenki maradjon, és nyugodjon békében!

Nem tudom, hogy sokan mit akarnak, de azt igen, hogy nem tudják, hogyan. Azaz nem látom a célravezető magatartást, az állandó és örök konszenzust. Csak a felelőtlen, másra-mutogató, önkritikát mellőző, érdektelen cselekvést. Szerintem a közlekedési morál jó tükre az ország állapotának, vagy azt mondhatnám: az autózás jellemkérdés. Miért mennek egyesek 160-nal, ha 110 is elég volna 90 km-es megengedett sebesség mellett. Hova az a fene nagy rohanás, amikor egymásba érnek az autók? Biztos ilyen a mentalitásunk, ilyen pörgős – mondta egyik barátom. Mondjuk, momentán ezt az SZTK-ban nem éreztem, amikor kettőnk közül egyikőnk fogröntgenjét több mint egy óra alatt sikerült elkészíteni. Mi lett volna egy tízfős tömegben? Szóval a magyarok szeretnek akkor pörögni, amikor semmi értelme nincs, viszont haszontalan.

Nagyképűek vagyunk. Egy magyar tanár nem ereszkedne le egy finn kolléga mellé a szőnyegre órán. Egy tanár akkor jó, ha arrogáns és jópofa, vagy ha szelíd és elnézést kér a diáktól a mindennapi bűneinkért. Legalábbis itthon. 115 ezer forint körül keresek havonta. Nem tudom, hogy sok vagy kevés. Csak azt tudom, hogy sok nagyképű vállalkozó többszörösét szedi össze, miközben a világ ellen lázad. Miközben 500 forintos parkolójegyet sem fizet ki, röhög a markába, és cinkosan várja a bíróság összeomlását. Persze tudom, hogy én csak egy tehetetlen tanár vagyok, aki jó, ha épen marad.

Én valami micsoda vagyok, itthon. Mert máshol van becsület. Lenne becsületem. Fizetésem is. Félreértés ne essék: nem panaszkodom. Nincs miért. A gyerekek bája megfizethetetlen. Nem lehet pótolni semmivel. És van olyan hely, ahol a boldog, megbecsült gyerek boldog felnőtt lesz, nem frankó, gáztaposós sznob, a munkában és seftelésben szétrohadó felnőtt.

Van, ahol van konszenzus. A gyerekeket átengedik a zebrán, és lealacsonyodnak a szőnyegre egymás mellé a felnőttek és gyerekek is. Megbeszélni közös dolgaikat. Ott a miniszterelnök nem maradhat magára. Nem hagyják magára. Mert létezik konszenzus.

Várnai