Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik néhány páratlan alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek vagy kihulltak a kánonból, vagy különféle okokból ritkán jutnak el a nagyközönséghez.

Amikor alig tizenhárom évesen túljutottam az indiános kalandregényeken, a költészet mellett Maupassant és Edgar Allan Poe novelláit vettem le a könyvespolcról. Hosszú éjszakákat töltöttem a két szerző gyakran szorongásos és kísérteties elbeszéléseivel. Ezzel egyidejűleg rákaptam a horrorfilmekre is, innen pedig már csak egy lépés volt Kafka. Ha akkoriban találkoztam volna Howard Phillips Lovecraft írásaival, most biztosan azok közé a szerzők közé sorolnám, akik meghatározták nyiladozó szellemiségemet. Lovecraft olvasása közben végig az járt a fejemben, miért csak most, túl a harmincon ismerem meg. Köteteit már évek óta gyanakodva méregetem a könyvesboltokban. Úgy tűnt, valami középszerű fantasy-szerző vaskos munkái, melyeket Gyűrűk ura-rajongók vásárolnak.

Lusta és ostoba voltam. Minden eszköz rendelkezésemre állt ahhoz, hogy utánajárjak a szerző kilétének és műveinek, de nem tettem meg. Nemrégiben mégis belelapoztam és felkeltette az érdeklődésemet. Alig néhány hét múlva hiába kerestem: egyszerűen elfogytak a kiadónál is, nem tudtam beszerezni őket. Végül barátom kölcsönadta a gyűjteményes sorozat harmadik kötetét, azzal a javaslattal, hogy első lépésben a novelláival ismerkedjem. Még nem vagyok tehát igazi Lovecraft-olvasó, de néhány szöveg után megkockáztatható, hogy hű táborába kérem a felvételemet.

Nem kezdődött persze mindjárt felhőtlenül ez a viszony. Már az elején felbukott bennem valamilyen bizonytalan hiányérzet, amelyet csak a kötet derekánál járva tudtam homályosan megfogalmazni. Az nyilvánvalóvá vált már az első lapokon, hogy Lovecraft az elhallgatások, a megfoghatatlan félelem mestere, de elbeszéléseinek egy része mintha mégis hanyagságról árulkodna. Néhol alárendeli a történetnek a nyelvet: felépíti a cselekményt, egy hátborzongató univerzumot, amelyet csak átabotában elmond, s a feszültség és a rettenet megteremtése helyett a hatáskeltő rémregény-retorika kerül túlsúlyba a szavaiban. Ahelyett, hogy a szituáció nyelvileg alapos megmunkálása teremtené meg az olvasóban az élményt, az író redundánsan halmozza a minthákat, az indokolatlanul rengeteg vad jelzőt, a barokkosan cifra közelítéseket. A borzalmakat tehát igen sokszor nem le-, hanem körülírja, ezzel pedig a mondat épp az ellenkezőjét éri el, mint amit szeretett volna: veszít a hatásából.

Bár a Lovecraftről való tudásom még rendkívül hiányos, az életrajzból megtudtam, hogy míg élt, nem volt túl nagy sikere, a műfaj korabeli keretei között sem. Hatalmas tehetséggel bírt, de nem számított céhbelinek, az írói szakmát aligha céltudatos mesterségként művelte, sokkal inkább saját lidérces világát próbálta magányos műhelyében megkonstruált, s persze a Poe-tradíciótól örökölt nyelvi módszereivel megragadni. Igaz, nem tudhatom, ez mennyiben a magyar fordításnak tulajdonítható, de az biztos, ha hiányérzetem nem alaptalan, akkor mindez a jó értelemben vett dilettáns irodalom egyik tipikus problémája. (Mely bocsánatos dilettentizmusból, ne feledjük, gyakran századfordító életművek származtak – lásd Proust, Kafka.)

Ennek ellenére legjobb novelláiban színvonalasan képes megjeleníteni rettentő fantáziájának vízióit. S talán épp ez a stilisztikai monomániája teszi őt nagy művészi egyéniséggé. Vannak briliáns darabjai a kötetnek. Ilyen például a Patkányok a falban, amely a Poe-novellák közeli rokona. S persze annak a mitológiának a részei, amelyet a szerző következetesen építgetett. Ebből a mondakörből számomra az Árnyék Innsmouth fölött című írása a legkedvesebb. Ez a szöveg elég hosszú ahhoz, hogy ne csupán az eszményi történetet, de írói erényeit is megmutassa. Őrült, hajmeresztő elbeszélés, melyben a szerző legjobb formáját nyújtja, s kristályosan tartalmazza világának minden fontos motívumát a gótikus horror elemeitől a mitikus és pszichológiai tartományokig. S ha ki kellene mutatni, hány későbbi szerzőnek, filmesnek adott inspirációt az életműve, azt hiszem, elcsodálkoznánk.

A Lovecraft-mítosz fő motívuma lényegében a Cthulhu hívása című novella bevezetője alapján összefoglalható:

„Nagyon is elképzelhető, hogy valamely roppant Hatalmak vagy Lények életben maradtak, még azokból a távoli időkből, amikor az értelem talán más formákban öltött testet, olyan formákban, amelyek eltűntek a világból az emberiség hajnala előtt, s amelyekről csupán a költészet és a mondák őriztek meg futó emlékképeket, isteneknek, szörnyeknek, mitikus lényeknek nevezve őket.”

Ez persze, ahogy a novellákban kirajzolódik, egy különös filozófia megalapozása is. Beregi Tamás írja a Filmvilág 2006. júniusi számában megjelent remek tanulmányában: „Vízióiban a túltenyésztett emberi faj már rég a korcsosulás útjára lépett: megváltást csak az őseredethez való visszatérés jelenthet. Lovecraft pesszimista értelmezésében az őseredet nem más, mint maga a káosz, ezért nem is adhat semmifajta megnyugvást.”

Talán távoli asszociáció, de nekem erről és több más Lovecraft-írásról egy viszonylag friss élmény, Neil Marshall The descent című filmje jutott eszembe. Nem először említem már ezt a filmet, s nem is véletlenül: a kedvenc horrormozimmá emelkedett, mert jóval több annál, mint amennyit a felületes szemlélő láthat a sötét képeken. Többértelmű alkotás és a művészi iszonyat felsőfoka. Az én interpretációmban Marshall barlangja részben a tudattalan szörnyű otthona, részben pedig egy ősi világ, elfeledett faj hazája. Milyen érdekes volna valóban, ha egy barlangra bukkannánk valahol egy erdőben, s kiderülne, hogy léteznek olyan emberelőtti lények a mélyben, amelyekről eddig nem volt tudomásunk, noha álmainkban és bizonyos jelekből sejteni véltük a létezésüket, s amelyek végül elpusztíthatnak minket.

Ezek a démoni lények bizonyosan léteznek. Hogy a tudatunkban, az álmainkban vagy valóságosan – jelenleg mellékes, hiszen látom, érzékelem őket: itt vannak, élnek és mozognak a papíron és az agyamban. Lovecraft bámulatosan izgalmas, és még számos írása felfedezésre vár. Már nem enged szabadon: azt akarja, hogy Cthulhu engem is felfaljon.

Novics János