Eljutottam a borfogyasztás ama fokára, amikor már kóstolókon is részt veszek. Péntek este Jásdi István csopaki borász és a Bortársaság veszprémi képviselője, a Soma pince tulajdonosa, Both Gábor tartott kóstolóval egybekötött előadást a VMK-ban.

Csopaki Olaszrizling – ez a kifejezés számomra másfél évtizeddel ezelőtt, amikor Móváron jártuk a kocsmákat barátaimmal, egyfajta savanyú, szódával higított borféleséget vagy inkább löttyöt jelentett. Mint később megtudtam, noha ezeknek a fröccsboroknak jó része valóban Csopakról származott, semmi közük nem volt a klasszikus balatoni borhoz. Hogy milyen az igazi csopaki rizling, s hogy ebből a szőlőfajtából nagy bort is lehet készíteni, azt először épp Jásdi István tanította meg nekem itt, Veszprémben, amikor leemeltem az egyik palackját egy hipermarketben. Azóta persze sok minden lefolyt a torkomon, de kétségkívül a legfinomabb rizlingeket a Balaton környéki pincészetekből kóstoltam. Elvégre nem vitás: a rizling hazája a Balaton-felvidék, Somló és elsősorban Csopak. Péntek este a VMK-ban Jásdi a csopaki, a balatoni és tágabban az egész magyarországi borkultúra történetéről értekezett a Borakadémia című előadássorozat keretében. Igaz ugyan, hogy alig nyolcan jelentünk meg, ám a kis hallgatóság annál lelkesebben követte figyelemmel az elhangzottakat.

Jásdi régről, lényegében a római kortól kezdte, összefoglalta az elmúlt századok bortörténeti jelenségeit, érintette a filoxéravész és a kommunizmus csapásait, s természetesen szót ejtett Ranolder püspök pincéjéről, amelyet most ő birtokol, miközben méltó utódként próbálja őrizni a hagyományokat, és remek borokat termel. Hogy mindannyiunk számára kiderüljön, milyen italokat is pontosan, ennek megtapasztalásáról az előadók gondoskodtak, hiszen már az első percekben lelkiismeretesen megtöltötték a poharakat. A borról való beszélgetéshez ugyanis finom bor dukál – állapította meg a csopaki borász helyesen. A közel 2 és fél óra alatt összesen ötféle bort kóstoltunk meg. Kicsit ugyan zavart, hogy némelyek az autóvezetés vagy más praktikus megfontolás miatt a kóstolt nedűk jó részét visszaöntötték egy kancsóba, de én természetesen gyalog érkeztem, s becsülettel felhajtottam valamennyi pohárral. Különösen a Szürkebarát-Pinot blanc cuveé és a Cserszegi fűszeres ízlett, de a Kékfrankos-Merlot rozé után is elismerően bólintottam.

A történeti áttekintést komoly szakmai tudnivalók és súlyos borpolitikai kérdések zárták. Bepillantottunk a borkészítés műhelytitkaiba, megismerkedtünk új és alapvető fogalmakkal, technikai rejtelmekkel, miközben a hallgatóság hozzászólásai közepette sok szó esett a mai magyar bortermelői és fogyasztási szokásokról, a magyar bor jelenéről és jövőjéről. Sajnos még van tennivalónk, de a helyzet nem reménytelen. A magyar borkultúra kétségkívül óriási lépéseket tett előre az elmúlt tizenöt évben, ám a rossz szokások és hamis beidegződések, a felelőtlen közéleti döntések, a gyatra gazdasági helyzet meg a sima butaság és gazemberség még mindig nem engedi, hogy a magyar bor igazi fényében tündököljön. Bár a bornak ismét reneszánsza van és sok-sok remek borász tűnt fel, illetve kiváló palackok születnek, a sikeres ágazatnak mégis rengeteg gonddal kell megküzdenie.

Két fő tanulság hangzott el: fel kell ismernünk, hogy a magyar bor az egyik legfontosabb nemzeti értékünk, s ehhez a mindenkori hatalom teljes figyelme, jóindulata és támogatása szükséges. Másfelől nem szabad átvennünk a sokszor sematikus külföldi borkészítési stratégiákat, mert ilyen módon legfeljebb csak unalmas világborokat készíthetünk, és elveszítenénk a helyi, pannon sajátosságokat. A cél pedig az, hogy – mint Csopakon – végre autentikus magyar borokat hozzunk létre.

Hogy mindez teljesüljön, erre persze újra inni kellett, így az előadás után még szerencsére volt alkalmam felhajtani némi Szürkebarát-Pinot blanc cuveé-t és egy kis Cserszegi fűszerest.

Novics János