Hagyományokat ápolni kell, de nyitva kell állni az új kihívásokra – állítja Várnai László középiskolai tanár, akivel az érettségi apropóján beszélgettünk az oktatás feladatáról, hiányosságairól, lehetőségeiről, illetve az ő álmairól.

Index: - Mit jelent Önnek az érettségi?

VL: - Számomra tanárként az érettségi elsősorban az emberi élet körforgásának, ciklusának egyik csúcspontja. A tanulási időszak, a felnőtté-válás első komoly figyelemmel kísért megmérettetése, bár azt hiszem, az a fajta izgalom vagy pátosz, ami körüllengi – szalagavató, ballagás, rokonok - csupán szimbolikus értelmű. A közösség, a társadalom beavató szertartása. Ugyanakkor érettségi nélkül is fel lehet nőni. Önmagában nem jelent semmit. Attól függ, hogy milyen tartalom, küzdelem, vagy további célok állnak mögötte vagy éppen milyen jövőnek, céloknak az alapja. Az érettségi a régi világban műveltségi, értelmiségi szintet is jelzett. Tájékozottságot az életről, kulturális gondolkodást. Felszabadulást és szabadságot az önmegvalósításhoz. A tudás hatalmának jogosítványát. Manapság sokaknak csupán papírba csomagolt esély a munkanélküliség elkerülésére. Azt hiszem nem is az érettségi a fontos, hanem az a több évig tartó folyamat, amely révén eljut az ember az maturátusig. Én nem szerettem a saját érettségimet. Nagyon izgultam, és bár szép érdemjegyeket szereztem, úgy gondoltam és gondolom, hogy nem mérte jól meg a készségeimet és a képességeimet. Olykor álmomban még kísért a szelleme…Hála Istennek, megváltozott a világ, még ha ezt sokan panaszként sóhajtják. Hát igen: a rómaiak is azt mondogattak: bezzeg az én időmben!!

Index: - Egy középiskola feladata egyértelműen csak szakmai, tantárgyi felkészítés?

VL: - Nem, egyáltalán nem. Fontosabb a szakmai-tantárgyi felkészítés keretei között - talán hatékonyabban - megvalósítható szocializáció, a közösségi életre, együttműködésre való felkészítés. Szakmai-tantárgyi okítás motivált, lélekben-szellemben folyamatosan ápolt, gondozott, szeretett gyerekek, fiatalok esetén éri el azt a célt, hogy az egyén is boldogan felnőve, önmagát és környezetét magabiztosan megbecsülő elégedett emberré váljon és ne csupán a társadalom elkoptatható, szolgatípusú munkaerejévé. A rohanó, teljesítménykényszer-zavarokkal küzdő csoport egy idő után robotokkal fog versenyezni, és talán a végső harcban nem biztos, hogy a szilícium-agyúak lesznek a vesztesek. Az ember nyugalomra, szeretetre és biztonságra vágyik, nem állandó küzdelemre. Elég baj, ha történelem vélt vagy valós múltbéli és jelenlegi zivatarai az emberek életébe annyira „belefolynak”. A gyerekeket lassabban kellene tanítani. Kiváló példa erre a finn oktatás, amit persze, azért többen támadnak. Főleg magyarországi tanárok, hiszen látnivaló, hogy a magyar társadalom milyen szuper teljesítményt produkál. Azt hiszem a politikusaink is a társadalmunkból érkeznek és nem egy komputeres program generálja őket. Őszintén, jobb lenne, ha magunkba néznénk…de nagyon.

Index: - Milyen lenne az Ön középiskolája?

VL: - Az én középiskolában tájékozott, derűs, humorérzékkel megáldott kiváló szaktárgyi és pszichológiai felkészültségű tanárok tanítanának. Olyanok, akik több nyelven beszélnek, hajlandóak a folyamatos tanulásra, akik szülök helyett is szüleik lennének a diákoknak. Az én iskolámban azt kellene érezniük a diákoknak, hogy a tanárok baráti viszonyban állnak egymással és velük, a vezetőknek pedig azt kellene érezniük, hogy a beosztottjaik a tűzben is utánuk mennének. Lennének beszélgetős-meditációs pihenőszobák, állandó művészeti kiállítások, és mindenki együtt énekelné az ünnepélyeken a himnuszt. Az én iskolámba főleg hátrányos helyzetű diákok járnának, akikkel való foglalatosság erőt, energiát, hitet és kitartást igényel. Kinn lenne a falakon a Tízparancsolat, és harsányan kinevethetnék egymást a tanárok és a diákok. Az én iskolámban mindig változna valami, a szeretet és elfogadás légkörében. Nem lenne csengetés. Lennének délutáni sportprogramok, énekkar működne és kötelező filozófia-tanulás egy–két évig. Az én iskolában tegeznénk az egész világot, és aki megalázná magát, az felmagasztaltatna.

Index: - Mik azok a fontos tulajdonságok, amivel rendelkeznie kell, vagy kellene egy végzősnek?

VL: - Talán a legfontosabb, hogy meg tudja különböztetni a jót a rossztól, a hamisat a valóditól, az igazságot a hazugságtól. Szóval a disztingváló gondolkodás, miközben annak árnyaltsága, kétkedő jellege is megmarad. Ezek komoly erőfeszítést igénylő feladatok, komoly gondolkodást igényelnek. Egy végzősnek talán már példamutató felnőttnek kellene lennie. Tervezgetnie akár 10 évre előre a családalapítást, fontos volna, hogy gyorsabb legyen a gondolkodása, mint egy fiatalabbnak. Egy végzősnek tudnia kellene bánnia a pénzzel, takarékoskodnia és tudnia azt, hogy töltődjön fel szabadidejében és töltse el értelmesen másokkal együtt az időt. Sok volt végzőst ismerek, akikkel öröm találkozni, a többiekkel sajnos vagy szerencsére nem futok össze. Egy végzősnek nyitottnak kell lennie, ébernek, elővigyázatosnak, de mégis tettre-késznek. De akár kalandvágyó is lehet és bebarangolhatja egy-két évi semmittevésben és hajléktalanságban Európa színeit. Biztos, hogy akkor is sokat tanul, sőt. Csak nekünk tanároknak vannak olyan szigorú elképzeléseink a tanulásról meg a boldogulásról.

Index: - Külhoni tapasztalati szerint ott hogyan működnek az iskolák? Hogyan készítik fel a diákjaikat az életre?

VL: - A nyugati iskolák jól szervezett – évszázadok alatt kikristályosodott értékrendszerű ill. demokráciájú - társadalmakban működnek. Az iskola maximum egy kicsit ront rajtuk. Ez persze csak egy cinikus megállapítás. Általában a jó nevű, konzervatív, egyenruhás vagy nagyhírű sulik legalább annyira ragaszkodnak a múltjukhoz, mint a jövőjükhöz, a modern és friss tudáshoz. Nyilván így válhat a fontos jelenből büszke tradíció. A nagy „áttörés” tekintetében a finn oktatást tartják a legjobbnak a világon. Nyugodt előrehaladás, állandó technológiai korszerűség, a kor követelményeinek megfelelő készség- és képességfejlesztés zajlik az iskolákban. A diák szót fogad, mert a család is szófogadó, meg a politikus is. Fejétől bűzlik a hal, de fejétől illatos a virág. Nem az számít, hogy mennyi ismeretet tudsz, hanem, hogy mennyit tudsz feldolgozni, használni, a gyakorlatban alkalmazni. Lassan, de magabiztosan haladnak. Ahol az emberek megbecsülik egymást, ott van önismeret, önbecsülés és társadalmi összefogás is. És mindennek a fészke az iskola, amire úgy vigyáznak, mint semmi másra. Mert az iskola, a tanulás és nevelés intézményei leginkább a társadalom bölcsői, akár tetszik, akár nem.