A középiskola befejezéseként nemcsak a megadott tárgyakból, hanem magáról az életről kell megfelelő munícióval rendelkeznünk. Nem elég elmondani a történelem tételt, megfelelően megoldani az egyenleteket, jól értelmezni a szöveget, érthetően elmondani angolul vagy németül, kik vagyunk. Tudni kell, mi a jó, mi a rossz, mi a szép, mi a csúnya, mit szeretnénk, mit nem. Képbe kell kerülni önmagunkkal!

A tárgyi tudás önmagában nem elég, de természetesen feltételez bizonyos szellemi, érzelmi intelligenciát, amely majd megfelelően használja a megszerezett ismereteket. Érzelmi és értelmi intelligencia nélkül igazán nem sokat ér a tudás, egyfajta információs bázis lesz az agyunk, de nem leszünk tőle személyiségek.

A középiskola ezért nem csak tantárgyi ismeretek közlésére lett kitalálva, hanem egyfajta emberi építkezésre, egyfajta életiskolának; ahol a tanórákon az adott tudomány bemutatása mellett – vagy azzal szorosan együtt – megismerjük az életet, megismerjük a minket körülvevő világot. Nemcsak tanulunk, hanem alkalmazunk is, szintetizálunk, összerakjuk a kockákat, amelyekből érettségi előtt egyfajta kép lesz, amit majd az életünk során tovább árnyalunk.

Ehhez olyan tanárok kellenek, akik egyben diáknak is érzik magukat, vagyis nem restellik, hogy tanulnak a saját tanítványaiktól. Ez a kölcsönösség, ez az együttmunkálkodás adhat sikeres végeredményt.

A siker jelen esetben azt jelenti, hogy a diák megismeri önmagát, a saját világát, értékrendet szerez, melynek segítségével jól navigálhatja magát, megfelelő döntéseket képes hozni, tudja, hogy mikor hibázik, és ilyenkor mit kell tennie.

Befogadó és nyitott lesz. Nem utasítja el a másságot. Tudja, hogy szabadság nélkül semmit nem ér a hazája, a hazaszeretete. Hogy ez a fajta nemzeti büszkeség nem romboló erő, hanem építő – önmagát, és ezáltal a környezetét építi, erősíti. Érzékeny a világra. Észreveszi az elesetteket, érzékeli a szegénységet. Tudja, adnia kell, hogy kaphasson. Vállalja véleményét, ütközik érte, de nem üt érte. Vitatkozik, de nem alázza meg vitapartnerét. Aki vele nem ért egyet, az nem ellenség, maximum ellenfél. Tudja, rombolni könnyű, építeni nehéz, de nekünk az a feladatunk, hogy újat hozzunk létre, hogy alkossunk. Megtapasztalta, hogy a gyűlölet nem old meg semmit, csak a szeretet.

Szereti a szépet. Keresi azt a természetben, tárgyakban, nőkben, férfiakban. Az életét szebbé teszi a művészet. Egy kép, egy film, egy dallam elvarázsolja, kinyitja neki a nagyvilágot, a fantáziáját. Szeret utazni képzeletben, világban egyaránt. Folyamatosan tanul, folyamatosan tanít.

Tud viselkedni, tud bocsánatot kérni, tud megbocsátani, tud szeretni, tud sírni. Tud élni. Akar élni. Mert akkor tiszteli az életet, tiszteli önmagát, tisztel másokat. És tudja, a tisztelet nem megalázkodás. Tudja, rossz hazudni, fájdalmas másokat becsapni. Tudja, nagyon nehéz tisztán, őszintén élni, de jó, de megéri. Érzi és tudja, ő is a természet része. Az őt körülvevő világ nem a kiszolgálására született. Tudja és érzi, ha a természetet rombolja, önmagát rombolja.

Szereti a finomságokat, ételben, italban, partnerben, művészetben. Megtapasztalja a szerelmet, a szakítás fájdalmát. Megtanulja a szerzés örömét, az elengedést. Megtanulja, mi fáj neki, és mit kell ilyenkor tennie. Megtanulja, mi a jó neki, és ezt hogyan kezelje. Szeretne ember módra élni. Szeretne boldog lenni. Ragaszkodni akar a mosolyához, a vágyaihoz. Céljai vannak, álmai, vágyai, elvei.

Ha mindezekre szert tettünk, akkor nyugodtan érettségizhetünk, érettségiztethetünk, akkor nyugodtan elindulhatunk az életbe. Aztán érdemes visszanézni. Megnézni azt, hogy hol tartunk 18 éves önmagunkhoz képest.

Én azt gondolom, érettségi előtt állunk sokan. Többen, mint gondolják.