Az érettségi, visszatekintve évtizedek múltán, általában valamilyen nosztalgikus múltidézés forrása. Elmúlt fiatalságunk édenében az emlékezetes teljesítmény. A kemény tanulás emléke és a humor tárgya. Hogy mennyi sört ittunk utána, micsoda mázlink volt az egyik tétellel, mekkora ökör volt a töritanár, hogyan vágtuk át a vizsgabiztost, és milyen alibi-dolgozatot írtunk Adyról. Meg az első széles felnőtt-mosoly. Ami akkor még számított.

Az érettségi akkoriban még egyértelmű fegyvertény volt. Ma már csak olyan, mint a személyi igazolvány, majdnem mindenkinek van, de sok mindenre nem használható. Persze ha nincsen, az is baj.

Sokan úgy tartják, hogy az ember az érettségi idején tárolja a legtöbb információt a fejében. Nem vitatkozom, lehetséges. De én jól emlékszem, hogy akkor buta és tudatlan voltam. Csak egyetlen érzékem működött biztosan: a képesség, amellyel tisztán megláttam a világ álságos működését. S persze a nemi ösztön, amely akkor még igen ritkán talált magának megfelelő alanyt. Többek közt épp ez a nemi nélkülözés, testi ínség fájt akkoriban. Volt egy szervem, amely huszonnégy órán keresztül teljesíteni akart, mégis használatlanul és dacmereven kellett a nadrágomban bujkálnia.

Nem kívánkozom vissza abba az időszakba. Számomra nem a felhőtlen kamaszkor, a nagy bulik paradicsoma volt ez, hanem a világgal való találkozás első traumája. Természetesen hatalmas, akár vidámnak is nevezhető italozásokat csaptunk társaimmal, de közben pontosan láttam és tapasztaltam, hogy nem a tényleges teljesítmény, a tehetség és az érdem számít az iskolában, hanem a számító érdek, a végtelen önzés, az olcsó megalkuvás és a vakszerencse. Már a gimnáziumban leképeződött előttem a világrend, amelyet később minden alkalommal megismertem más és más közösségekben. Egészen másként működik az emlékezetem. Míg sokan utólag felmagasztalják ezeket az éveket, és a retró divatos iszapjába süppednek, én a csalódásra, a keserű sör és cigaretta rossz ízére, a hiábavaló vágyakozásra, a magányra meg ondószagú ujjaimra emlékezem. Nem is tudok másként beszélni arról, mi történt velem, mint egyes szám harmadik személyben. Nem én voltam az, hanem egy kamasz, akinek az érettségi tulajdonképpen jelentéktelen esemény volt életében.

Az írásbelire például alig készült. Matekból persze kapaszkodott, mert jól tudta, hogy kevés az esélye. Szinte semmi. Ha a matekkal támadt dolga, boldog homály települt az agyára, a kacskaringózó számsorok, kegyetlen függvények, gyűlölt egyenletek, pimasz ikszek és pökhendi ipszilonok egy átláthatatlan labirintus ösvényeivé kuszálódtak. Sokan megpróbálták tiszta mozaikká összerakni az agyvelejében értelmetlen ábrákat mutató puzzle darabjait, de nem sikerült élvezetes rejtvényfejtéssé varázsolni számára a matematika öncélú tudományát. Hamar kiderült, hogy e tudós játszadozásra lehetetlen fogékonnyá tenni, felesleges fáradság egy gyanús olvasmányokat bújó kölyköt matekkal terhelni, az év végén esedékes szekunda elkerülhetetlen. Kizárólag a tanáraiban bízott, akik becsülték az iskolaújságban megjelenő költeményeiért. A jövő poétáját nem buktatják meg, reménykedett igaz dilettánshoz méltón. Az erdélyi matektanár az írásbeli vizsgára különórákat adott neki, végül mindössze három pont mentette meg az elégtelentől.

Bezzeg magyarból terjedelmes, ravasz esszét produkált. Bátran kalandozó gondolatokkal tűzdelt, narcisztikus ömlengéstől sem mentes, minden bekezdésre kiterjedő műértelmezést faragott a Tonio Krögerből. Könnyű feladatnak bizonyult, hiszen a hős titkos haverja volt. Legalább hatszor olvasta a kisregényt és a szerző minden szándékáról tudott. Ma már mégsem vállalnám ennek az érettségiző fiúnak a dolgozatát. Bizonyára hemzsegett a közhelyektől és az irodalomórák papír-terminológiájától, még akkor is, ha talán lehetett benne néhány sajátos íz és eredeti ötlet. Biztosan tudom, hogy napjainkra már ennyi sem maradt. Irodalomból ma úgy lehet csillagos jeles érettségi dolgozatot írni és akár felvételt nyerni magyar szakra, hogy egyébként a diák egyetlen regényt, könyvet sem olvasott el. Az irodalomoktatás lényegében megszűnt a gimnáziumban: helyette definíciókat kódolnak az agyba, és sematikus jegyzeteket meg több évtizedes tankönyveket magolnak. Ha mindezt megteszed, elvileg okos vagy. De gondolkodni ne akarj. Nincs rá szüksége a piacnak. Nyilván tizennyolc éve sem volt jobb a metódus, de azóta egyre rosszabb.

Nagyjából ennyi részemről az érettségi, meg az a néhány savanyú fröccs a szóbeli után egy kocsmában, öltönyösen-nyakkendősen. Más dolgok izgattak. Az érettségin úgy jutottam túl, mint egy kötelező, ám valójában hiábavaló megpróbáltatáson, miközben leginkább egy szőke bakfis járt a fejemben, aki akaratlanul is tönkretette három évemet. Nem szerelem volt ez, hanem következetes önkívület, egy mazochista trubadúr ragaszkodása zord istennőjéhez. Az én érettségi vizsgám legfőbb tanulsága az volt, hogy a szaporodás érdekében el kell rejtened valódi értékeidet, és játszanod muszáj a hegemón hímet. Mindegy milyen módon, de a nemi és egzisztenciális érvényesülés csak egyképpen működik: ha elsajátítod az évezredes túlélési szabályokat.

Az érettségi fogalma egyetlen képet jelent ma, tizennyolc esztendő elteltével. Hogy megyek a zuhogó májusi esőben, egyik kezemben ázott oklevél, a másikban meg egy megkezdett borosüveg. És azóta nem a matekból, hanem ebből a tudásból boldogulok, napról napra, évről évre.


wolferl