Itt van, ugye, ez a nyári napforduló, ami majdnem „szentivánéj”, de az tuti, hogy bazihosszú nappal, kicsinyke éjszaka. Egy ideje meg az ehhez legközelebbi szombat a múzeumok éjszakája, és évről-évre egyre inkább az – mindig többen kíváncsiak ugyanis a mindenféle rendezvényekre, ha jut idejük ilyesmire a tűzugrás mellett… És tavaly Veszprémben már a Kabóciádé is összefonódott ezzel a kavalkáddal szinte fiesztahangulatot teremtve, amiről annak rendje-módja szerint meg is emlékeztünk.

Idén is klassz volt ez a hétvége, különösen a szombat éjszaka, amikor szinte mintha élet költözött volna városunk és várunk kísértetjárta utcáira. Ellenben sajnos sokkal fáradtabban kezdődött az ezévi hangulatoskodás, mivel tavaly már két hetet pihengettem eddigre, de most még a munka dandárjában érkezett a fesztiválozás, vagy minek is nevezzem. Szóval leginkább kókadoztam a sok virgonckodás közepette.

A másik változás, hogy a múlt hétvégén megpróbáltuk húszhónapos csemeténkkel végigélvezni a lehetőségeket, ami egyik oldalról kiválóan működött is, másrészt viszont erősen korlátozta mozgásterünket. Ennek következtében a különböző bábelőadásokból és egyéb attrakciókból (tűzzsonglőrök, árnyjáték) mintegy egy és tíz perc közötti produkcióforgácsokat sikerült magunkévá tennünk – függően attól, nemes utódunk meddig bírta cérnával az adott előadást.

Múzeumba például el sem jutottunk, mivel az izgis dolgok éjszakába nyúltak, amikor már legalábbis felváltva kellett őriznünk fiúgyermekünk álmát – saját felhalmozódott kialvatlanságunk felszámolásáról már nem is beszélve… Ezért lemaradtunk minden éjszakai kalandtúráról, ami részben ugyan tavaly már megvolt, de teszemazt, izgis lett volna Kilián László irodalmi performanszán részt venni éjfélkor…

Így maradt a Kabóciádé, az is főleg napközben, meg némileg este. Megint volt sok játszadozás az Óváros téren, amiben különböző korosztályok bírtak klasszul részt venni: és vettek is részt. Különösen jó ötlet volt a rajzolófal, ami graffitisek új nemzedékét nevelheti ki ugyan, de ez kit érdekel, amikor szemmel láthatólag szülők és csemeték boldogan fedezték fel együtt művészi indíttatásukat. Jó volt még, hogy voltak vizezős játékok is – az egyetlen problémát ugyanis a szinte kibírhatatlan hőség jelentette, és ezek némileg enyhítettek a helyzeten.

Marci fiam kedvence a sárkányos körhinta volt, ami ugyan csak felül volt sárkányos, és alul körhinta, de ő még nem hiányolta a komplex élményt. A körhinta iránti beteges vonzódásból egyébiránt látszik, hogy nem rám ütött a gyerek, én ugyanis kiskoromban minden keringő ketyerétől hánytam, mint a lakodalmas kutya… De bármerre néztünk, hevert ott valamilyen játék, és sokat éppúgy élvezni tudott a húszhónapos gyermek, mint az öt-hatéves.

A klafa nappali programok után pedig jött az esti lampionos felvonulás, aminek kapcsán porontyunk kezéből ki sem bírtuk volna csavarni a lampionja fogópálcikáját, amit egyébként csak azért próbáltunk megtenni, mert elég bénán tartotta, de hát neki így esett jól… Nekem kevésbé esett jól, hogy a bennefoglalt mécses viaszának java része az én karjaimon kötött ki (mert persze cipelni kelletett a kölköt), ámbár ezért lennének a szülők, vagy mi a szösz.

Nohát, kábé ennyi volt részvételünk az eseményen. Az este tízkor kezdődő vagány kalandjátékon már nem volt érkezésünk végigmenni, habár a tavalyit nagyon élveztük (akkor lepasszoltuk a gyereket). Egy-két év, és már Marci is képes lesz jobban koncentrálni a mindenféle feladatokra, meg persze tovább fenn is tud majd maradni – már alig várom… De a fáradtság meg minden mizéria ellenére idén is átéltük azt a jó érzést adó élményt, hogy lelkes emberek özönlötték el a belvárost apró-cseprő gyermekeikkel, illetve azok nélkül (hiányában), és élvezték mindazt, amit ez az éjszaka nyújtani tudott. Sok ilyent kívánok még magunknak!