Teraszos ügykontrollunk második felvonásában a Kossuth utcai kiülős helyekről szólok majd, ezeken belül is a postától az aluljáróig fellelhetőekről. A város sétálóutcája, amely olyan, amilyen – talán még Salgótarján vetekedhet ilyen városközponttal –, szóval a városi sétálóutcát az Óváros téri történelmi hangulattal ellentétben a modern és a szocreál jelzők jellemzik legjobban. Nem meglepő módon teraszait is.

Sellő bár, Édes Élet teázó, Csoki fagyizó. Már a nevek is sokat, leginkább egy időutazást sejtetőek, mégpedig egyenesen a nyolcvanas évek legelejére. A Lordok háza, a Hotel, a húszemeletes, a posta, a Bástya és a Kinizsi üzletház szolgálnak mindehhez kulisszaként. A múltidézés hangulatilag tökéletes, nézzük, mit sikerül ehhez hozzátenniük a vendéglátóegységeknek.

Közös lehetne a három teraszban, hogy mindegyiknél árulnak fagyit. Ez persze így nem teljesen igaz, úgy már talán, hogy árulhatnak fagyit. Rendszeres ugyanis, hogy egyiknél „épp” kifogyott, máshol „épp” rossz a hűtőgép, a harmadik pedig „épp” zár. Vagy más sorrendben, de valami probléma rendszerint van valamelyikkel. Pozitív ugyanakkor, hogy lehet kapni gépi fagyit – persze, tudom, a gépi nem az igazi, csak a gombócos, főzött, olasz fagyi a tuti, ennek ellenére én a gépit jobban szeretem. Hideg üdítő és jégkása is kapható, sőt, az Édes Életben többfajta capuccino és jegeskávé is. Az más kérdés, hogy ma már egy magára valamit adó vendéglő is tart ilyen turistacsalogató finomságokat, nemhogy egy cukrászda.

Péksütemény tekintetében már kevésbé édes az élet, a fagyizó melletti pékségen kívül a többinél nem lehet kapni ilyesmiket. De mivel a fagyizóban meg kávé nincs, így nem lehet kapucínert szürcsölgetni croissant-nal. Sört sem lehet kapni, ami a tikkasztó nyári melegben bizony jól jönne – aranyló hideg nedű a párás, gyöngyöző oldalú korsóban… – sőt, a nyolcvanas évek nagy magyar valóságát kiválóan jelképező hosszúlépést sem. Van ellenben hideg „üdcsi”, de az meg minek, csak a szám ragad össze tőle.

Az Óváros térrel összevetve itt teljesen más emberekkel találkozhat a teraszon fagyiját bután bambuló bámészkodó. Turista erre csak elvétve téved, ellentétben a pláza felé hömpölygő plázaifjúsággal. Ugyancsak gyakori vendég erre a Cserhát lakótelep döntően nyugdíjas közönsége, valamint a piacról és a buszpályaudvarról érkező megfáradt vásárlók és utazók. Közös jellemzőjük a szaguk: egyiknek összetéveszthetetlen busz-, a másiknak meg zellerszaga van. Ha még nem lenne elég ez, ott a jellemzően nyolcvanas évekbeli kiszolgálás: mogorva vendéglátósok, akiknek legfőbb ellenségük maga a vendég, aki megzavarja őket a napi rutinszerű pletyizésben. (Vannak ugyanis olyan embertársaink, akik nem beszélgetnek, hanem pletyiznek.) Ja, és vannak agresszív darazsak is, köszönhetően a Virágos Veszprémért program sikerének.

Persze a probléma valószínűleg bennem van. Egyrészt ugye örök, véresszájú elégedetlen vagyok, másrészt meg nem kell többet várni annál, mint amilyen célból ezek a vendéglátóegységek létrejöttek annak idején. Vagyis a nyolcvanas évek elejének színvonala bőven megvan, bár szódát 50 fillérért nem lehet kapni, de van gépi fagyi és jégkása megfizethető áron, csöppet ugyan bunkó kiszolgálással és modern, építjük-a-szocializmust belvárosi hangulattal. Aki ennél többet akar, az ballagjon át a Kokóba, ott mai színvonal mellett belvárosi árakat is tapasztalhat.