Mi, magyarok, mindig elvetjük a sulykot, ha önmagunk megítéléséről, főleg ha sportbéli megítéléséről van szó. Az elején mindig elhisszük, hogy csak mi lehetünk a győztesek. Majd, ha ez nem sikerül, hihetetlenül tudjuk a bírókat, a körülményeket, a sportolókat utálni. Pedig a probléma bennünk van. Egy olimpia egyben egyfajta morális megmérettetés is. A mienk, és az országé.

Nem látjuk reálisan, mindig vagy jobbnak, vagy sokkal rosszabbnak látjuk önmagunkat. Legjobb példa erre a foci. Állandóan elhisszük az új szövetségi kapitánynak, hogy jók, baromi jók vagyunk. Aztán egy-két kisebb siker után már a mennyekben járunk, a tétmeccsen leszenvedett vereségek után pedig a pokolban. Pontosabban odakívánjuk a focistákat, az edzőket, a bírókat, mindenkit.

Pedig a sport – mint minden más az életben – kiszámítható egy bizonyos fokig. A többit a psziché adja, meg a pillanat varázsa. De azt tisztán látni lehet, hogy mennyi pénzből, mennyi ember dolgozik az adott ügyön. Hogy milyen képessége van az adott sportolónak, mit ért el eddig. Milyen mezőnyben küzd, kikkel versenyezhet együtt. Ennyi.

Egy sportoló, egy sportág mögött ott húzódik meg egy ország. És annak minden egyes rezdülése. Egy sportoló viszi magával az itthoni hangulatot, viszi magával a hazáját. Ezeket figyelembe véve nincsenek jó helyzetben sportolóink. Nehéz helyzetben vagyunk mi is, ők is. Ez sajnos eddig érződik, gondolok itt a páston lezajlott küzdelmekre, vagy pl. a bokszoló Kátéra. Nehezen indulunk be.

Próbáljuk reálisan nézni őket és drukkolni nekik, hogy az a bizonyos psziché megmozduljon, és kijöjjön az a bizonyos plusz.