Ha valakinek azt mondják: stadion, leginkább a foci, esetleg egy-egy emlékezetes koncert jut az eszébe. Nekem meg a gyöngyöző kisfröccs, a habzó vörös hosszúlépés, a későszecessziós nagy platán és Pista bácsi, a hely őrangyala.

A Stadion presszó természetesen a veszprémi sportkomplexumról kapta a nevét, mivel mellette található. Tinédzserkoromban kiesett a szesztúrák útvonalából, ám legutolsó költözésem az Egry lakótelepre szórt, és ráadásul kedves haverom kijelentette, hogy igazi, jó folyóbort csak a Malomban (Nivegy-völgyi) és a Stadionban lehet inni, így lassan törzshelyemmé vált a kocsma.

A Stadion nyáron (és ősszel és tavasszal) a leghangulatosabb, hiszen nincs kellemesebb, mint a Pista bácsi által készített betonasztalok mellett ücsörögni egy terebélyes platán alatt, és szürcsölni a VALÓDI bort. Merthogy ez is lényeg: a főúr már több mint 10 éve ugyanonnan hozatja a hegyek levét, és nem restelli kiírni az igazságot: a vörös nem szekszárdi, hanem tolnai – de tényleg az!

Pista bácsi amúgy is jelenség: egyik utolsó „példánya” a régi vendéglátósoknak. A pult mögött még soha nem láttam fehér ing, nyakkendő és sötét nadrág nélkül. Mindenkit ismer, mindig tudja, hogy hány szót kell szólnia, és mikor nem kell több pénzt adnia a nyerőgéphez egy-egy megfáradt vendégnek – és mikor illik megpróbálni megtéríteni a vegetáriánus életmódra a szerencsétlen húsevőket…

És a terasz? Hangulatos kiskert, beékelve a ’80-as évek szocreál épületei közé. Aki akar, ülhet asztalhoz (mint már említettem, Pista bá csinálta őket), illetve a kellemesen olajzöld faülőkés bárszékekre a fal mellé. A szórakozás garantált, hiszen a Stadion környéki nyugdíjasok párbeszédei többet érnek, mint egy valóságsó. Ez néha persze zavaró is lehet, de általában szordínóval szól a nyüzsi, akár még könyvet is lehet olvasni. Ha pedig haverral érkezik az ember, és kicsúszik az elvileg 21 órás zárásból (ami szinte mindig kitolódik minimum 22 óráig), akkor nem kell vacakolni, csupán kérni még egy kört, és miután Pista bácsi (vagy lánya) távozott, az üres poharakat be kell rakni a kiszolgáló kisablakba – kívülről. És csodák csodája, a poharak ott lesznek reggel is!

Szóval nyugodtan nevezhetem családiasnak a Stadiont. Családias akkor is, amikor 20 ember üvölt benne egy olimpiai aranyért, és akkor is, amikor az egész kocsma a kézilabdacsapatnak szurkol a tévé vagy a kivetítő előtt. És családias akkor is, amikor csöndben lehet üldögélni a párával borított borospohár mellett, és írni egy cikket, amit most ünnepélyesen és hirtelen befejezek, és pohárért nyúlok… Egészségünkre!