Lassan elvesztem az olimpiába vetett hitem. Indult azzal a cikkel, ahol a Spiegelnek adott interjújában kipakol a doppingbáró, eloszlatva minden naivitást napjaink „csodás” úszó vagy atlétikai teljesítményéről, és folytatódott szinte a komplett magyar csapat pocsék teljesítményével az olimpia első felében.

Nagy sportrajongó vagyok, az olimpia fontosabb nekem, mint a focivébé, és ezzel azt hiszem, mindent elmondtam. Ennek megfelelően készültem Pekingre: leporolt vekker, elemcsere a távirányítóban, rádiókapcsolat a mobiltelefonra és fejhallgató a tévéhez, hogy még véletlenül se zavarjam a hajnalban még a másik oldalára forduló famíliát. Augusztus 9. óta átlagban 03:57-kor kelek, az első napon már éjféltől nem bírtam aludni, egyedül az : Iron Maiden koncert másnapja tolta ki az átlagot.

Hiszek abban, hogy ha sportsikereket ér el egy ország, akkor annak rajongói felszabadultabban – Uram bocsá’: boldogabban – élik hétköznapjaikat, oldva ezzel a családon belüli vagy éppen munkahelyi feszültséget, sőt egyes tanulmányok szerint még a GDP-ben is kimutatható a pozitív hatás. Az az érdekes, hogy rossz szereplés esetén alig mutatható ki negatív következmény, ha van is, az semmiképpen sem olyan tartós, mint az aranydömping hatása. (Ettől függetlenül a csalódás növelheti az erre hajlamosaknál a depressziót – na ennyit a pszichológiáról.)

Pontosan ezért is vártam nagyon az olimpiát egy elég húzós félév után. Végre feltöltődhetek a magyar sportsikerektől, és mosolyogva várhatom a főnökömtől az újabb feladatokat, lazán irányíthatom a ház körüli javításokat végző mestereket, könnyedén kezelhetem a családi konfliktusokat, sőt, talán még az újságra és az egyesületre is több időt tudok majd fordítani.

Ehhez képest: Általában reggel hatra már úgy fölbasztam az agyam, hogy vadul nyomkodtam a távkapcsolót, persze hiába, hiszen máshol nem volt adás… Néztem, ahogy siralmasan leszerepelnek a magyar vívók, sorra buknak el a szép reményű cselgáncsozók, bokszolók és birkózók, a dobogó-eséllyel beharangozott evezősök és sportlövők, de nem is folytatom, mert újra csak felhúzom magam. A női kézilabdát már jó ideje csak óvatosan nézem (túl sokszor akasztott ki fölfoghatatlan hullámzásuk), aki az oroszok, koreaiak vagy a brazilok elleni gyalázatot látta, mást gondol, mint aki a németek vagy a svédek elleni remeklést. Mégis azt mondom, a csapatsportokkal várjunk, főleg a – férfi és női – vízilabdázóinkban bízom nagyon.

Fejezzük be pozitívan. Kiemelt dicséret a kevés kivételnek, a rosszkor születő Cseh Lacinak, a nagy meglepetés Fodor Zoltánnak, az élete eredményével visszatérő Mincza-Nébald Ildikónak, de annak a tucatnyi magyar sportolónak is – ebben leginkább úszóink jeleskedtek – akik egyéni legjobbjukat teljesítették Pekingben. Virtuális tapsot érdemelnek a kijutott fanatikus magyar szurkolók is, akik torkot és fáradtságot nem kímélve biztatják – minden helyszínen – a mieinket. („Félveszprémiek” egy csoportjának írásait, képeit itt lehet frissiben megtekinteni.)

Hátra van az öttusa és a kajak-kenu, ahol – a csapatsportokkal együtt – összejöhet még annyi arany, ezüst és bronz, hogy egy kis borsot törjünk a hungaropesszimizmus orra alá!

Vagy?