Nyár elején kis családunk vett egy mély lélegzetet, és négy éves szünet után úgy döntött, hogy a szűkös családi kassza ellenére megpróbálkozik egy négy napos horvátországi tengeri nyaralással. Az ötlet jó volt, nagyjából a kivitelezés is, de rengeteg előre nem látott problémával szembesültünk. Most mindezt megosztom önökkel.

Szóval június legvégén elhatároztuk, hogy négy, valamint két és fél éves lányainknak megmutatjuk a tengert. Mivel a nyaralásra elkölthető pénzösszeg korlátozott volt – köszönhetően többek között feleségem gigantikus GYED-ének –, maradtunk a jól bevált módszernél: kemping, iglusátor, polifóm, hálózsák, robbantós konzervek…

Az ötlet kiválónak tűnt, már csak pár dolog hiányzott, pl. az útlevél nekem és két kiskorú lányunknak. A kapott információk alapján kiderült, hogy az útlevelek gyorsítottan 3–4 nap alatt megjönnek, így aztán június 30-án elkocogtam az okmányirodába, amely a legnagyobb megdöbbenésemre zárva volt. Ugyanis július 1-jén volt a köztisztviselői nap, és – valószínűleg egyetlen helyen az országban – nálunk az egy napból kettő lett, ugyanis a dolgozók a hétfőt is megkapták szünnapnak. (Káromkodásgyűjteményem akkor felhasznált elemeit most nem írom ide.)

Egyéb okok miatt az én útlevélkérelmemet szerdán, a gyerekekét csütörtökön adtuk be, és a pesti központi okmányirodába kértük az igazolványokat, merthogy oda hamar odaérnek, nem kell leküldeni azokat vidékre. Már csak az volt a baj, hogy nem tudtuk, mikor is készülnek el, mikor mehetek értük. Lényeg a lényeg, Veszprémben adtak egy telefonszámot, ami a minisztérium kisközpontjához szólt, ahol aztán kapcsolták az útlevél-kiadó részleget. Azaz csak kapcsolták volna. Ugyanis a telefonközpontos hölgy elmondta: ezt a telefont soha nem veszik fel – vagy kicsörög a végtelenségig, vagy foglalt. Erre érdeklődtem, hogy mit is tehetnék, merthogy így soha a szagos életben nem tudom meg, mikor mehetek a kész útlevelekért, de a kisasszony közölte: ő csak kapcsol, a problémámat nem tudja megoldani. Végül a veszprémi okmányirodában segítettek, ugyanis a neten ők látják, mikor készül el Pesten az útlevél. (Megsúgom, nem kell hozzá egy nap, de egy délelőtt sem: pár óra az egész, és kész a paszport.) Szóval fel Pestre, útlevelek kézbe, haza Veszprémbe, és másnap hajnalban indulás.

A reggel négy órás start mellé azt képzeltük, hogy 10-re lent vagyunk, mivel – hála a magyar államnak és a csodának – szinte végig kész az autópálya, de csalatkoznunk kellett. Itthon és egészen Zágrábig még csak lehetett haladni, de Karlovac után, a hegyekben képtelenség normális iramot diktálni. Tudniillik a horvátok telerakják sebességkorlátozással az autópályát: pl. nyílegyenes út – oké, magasan, 1000 méteren –, semmi építkezés; a max. sebesség mégis 100 km/óra. Én meg betartottam, mivel hallottam, hogy a horvát rendőrök nem vacakolnak, a gyorshajtó külföldieket csúnyán megvágják. (Láttam is sorból kiszedett lengyel és német autókat!) Villogtattak és dudáltak hát rám az utánam jövők – főleg az alagutakban –, de felvettem a higgadt úrsofőr szerepét, és precíziósan haladtunk a családdal a tenger felé. Amit aztán el is értünk – 8 óra utazás után.

A következő feladat a kemping-keresés volt – délidőben, kánikulában, két nyűgös kisgyerekkel. Fantasztikus! Az itthon kinézett sátorozós helyet persze nem találtuk meg, így Rabac „csodálatos” üdülőkomplexumának kempingjében vertünk sátrat. Ilyen ótvar helyen még nem voltam. Itt nem a kempingcsillagokra gondolok, hanem a körítésre. A recepción 15 percig tartott, amíg a horvát srác kiszámolta a szállás díját – közben pofátlanul megpróbálta hozzácsapni az eurós összeghez a kunában lévő regisztrációs díjat –, majd utána adott egy olyan áram nélküli helyet – amelyet természetesen az árammal ellátott placcok árával számolt fel –, amelyet már két svájcinak is kiadott. Végül győzött a túlerő – és a gyermekek gyűrött tekintete –, így miénk lett a hely. Rabac pedig nem más, mint egy üdülőkomplexum, a giga-kemping mellett szállodával, panziókkal, esti ricsajjal és zenével, nagy, lélektelen, köves stranddal – és borzalmas nihilben szenvedő nyaralókkal.

Így aztán este, mikor párommal kettesben üldögéltünk a sátor előtt – amiben már húzták a gyerekek a lóbőrt –, a Malvazia szopogatása mellett eldöntöttük, hogy másnap sátorfa fel, és irány egy új kemping. És úgy lett, és megérte – kb. 10 percet kellett autózni Sveti Marináig, egy kedves kis falu melletti búváros-félszigetes kempingig, ahol emberi léptékben és az előzőhöz fele áron töltöttük maradék két napunkat.

Az Isztria más, mint a számunkra – még a gyereke előtt – jól megszokott Dél-Dalmácia: a tenger kék és tiszta, de olyan üres, mintha kiporszívózták volna, a strandok borzalmas kövesek, az árak magasak, de a táj szép zöld. Szóval élveztük a tengert – két töpörtyű gyerekkel, déli alvással, pelenka-cseréléssel, egyetlen nyugodtan megivott kávé, egyetlen nyugodt merülés, egyetlen kellemes séta nélkül, de hát tudtuk, mire vállalkozunk.

Azért mégis akadtak hajmeresztő esetek. Csak egyet. Reggelenként a két csimotával hármasban elsétáltam a boltba, hogy megvegyük a kenyeret, paradicsomot stb. – és ekkor történt a baj. A nagyobbikkal azt próbáltuk kitalálni, hogy milyen kiflit is kér, a kicsi – az ártatlan kék szemeivel és pöttömnyi méretével – felfedezőútra indult a boltban, és megtalálta azt a gigantikus hűtőszekrényt, amiben az ásványvizeket hűtötték. Nos, a hűtőszekrényen alul volt egy piros gomb – ő lekuporodott, és bájosan megnyomta. Azt hiszem, mert én csak annyit hallottam, hogy a hűtő ennyit mond: brrr, brrr, brrr – még egy hörgés, és megállt. Úgy gondoltam, nem próbálom meg elmagyarázni az eladóknak az esetet, úgyhogy fizettünk, menekültünk – és másnapra szerencsére újra működött a masina.

A fürdőzéssel, gyerekkergetéssel, déli sziesztákkal gyorsan eltelt a két nap – a kempingen kívül mást nem láttam a környékből, mivel nem akartuk szívatni a gyerekeket ráadás autózással –, és indultunk haza. Pécs felé, ami annyit tesz, hogy Zágrábnál rátértünk a régi, jugó autópályára, ami keletre, Belgrád felé halad. Nagy élmény volt – ugyanis megtapasztalhattam, mi is az a Balkán. Zágráb után már mindannyiunknak nagyon kellett pisilni, így megálltunk az első autós pihenőnél. Azaz csak álltunk volna: a parkolóban több száz autó, kamion, az aszfaltot nem lehetett látni a szeméttől, és még ki sem szálltunk, máris 4 (négy) sötét alak rohanta meg a kocsit vödrökkel, miszerint ők mindent lemosnak rajta. Háromszor magyaráztam el nekik, hogy nem kell, erre végre odébb kotródtak. Körülöttünk barnábbnál barnább figurák, mocsok, bűz – előttem meg a tábla: következő pihenő 25 km. Index, gáz, kuplung fel, és már hasítottunk is a másik parkolóig, ami egy fokkal elfogadhatóbb volt – szétgéppisztolyozott közúti táblákkal, rohadó tojtojokkal…

Lényeg a lényeg, idegtépő 9 órás út után megérkeztünk Pécsre – és fél órával az érkezés után már a villányi kellemes hatása alatt meséltük a sztorikat. Jó volt? Jó volt. Miért? Mert a lányom azóta is azt kérdezi: Bazsi, mikor megyünk megint a tengerre?