Nyáron nyaralok, télen telelek – de most nyár van, tehát nyaralás, havajdizsinapfény. Szóval nyaralási élmények, mert ilyenek is vannak, hogy például leég az ember, vagy éppen nem. Meg sokfele is lehet nyaralni, bel-, kül- és felföldön; vízparton, hegyekben vagy autópályán.

Nekünk persze bel- és majdnem vízpart, amikor ezt írom, de mikor megjelenik, már dombság lesz jellemző – ez a média csodája. Majdnem vízpart, mondom, hiszen itt leledzünk családommal a magyar tengertől mintegy másfél-két kilométernyire, igazából már most is egy domb tetején. Négy nap alatt még nem sikerült a strandig eljutnunk: ez sajnos kicsit messzebb van, mint pusztán a vízpart, és mi technológiai fogyatékosságban szenvedők lettünk, amit később ki is fejtek majd.

Egyébként meg jól is esik a tespedés (a nem létező mozgásigényem kielégül, mivel naponta le kell mennem a falu boltjába), Marci fiam meg egy lavór vízzel is tök boldog. Lehet nézni meg hallgatni az olimpiát, elmenekülni a hőség elől, nem csinálni semmit, nem gondolni semmire. Kikapcsolódás a szó szoros értelmében.

Meg egyébként is minek menjünk strandra, ha ott esetleg fogyatékos gyerekek is lehetnek, mint a szemesi szabadstrandon, aztán jól megzavarják az ember nyugalmát. Olvassa az ember ezeket az uborkaszezoni híreket, és elandalodik: hiába no, a tolerancia és az üvegzseb országa a miénk…

Még az olimpia sem megy úgy, ahogy szokott: mindenki szív, és egyre több kommentátor emlegeti, hogy ezt majd jól ki kell beszélgetni. Persze a „szívás” viszonylagos: a világon második, harmadik, negyedik, huszonvalahanyadiknak lenni valamiből sem olyan rossz dolog, a maratoni futásról nem is beszélve, mert száz métert még én is lekocognék valahogy (hiába, az az atlétika csimborasszója), de 41 kilométer, az már valami… Nohát, azért beszélgethetünk majd, itt úgyis mindenki mindenhez nagyon ért, de leginkább a kibeszéléshez.

Visszakanyarodva a nyaralási aktualitásokhoz: az utóbbi hetek vitathatatlanul legnagyobb élménye egy hollywoodi akciófilmbe (vagy rossz vígjátékba) illő jelenet volt az M7-esen. Éppen egy esküvőről tartottunk hazafelé várandós feleségemmel – ez ugyan nem egy klasszikus nyaralási helyzet, de nyár van, és ez is egyfajta utazás, hiszen utaztunk. Méghozzá autóval, ami Peugeot gyártmányú, és hivatalosan szűk fél éve van birtokunkban, gyakorlatilag háromnegyed.

Tehát megyünk százharminccal, kihasználva a kresz és a magyar autópályaépítészet nyújtotta lehetőségeket, amikor hirtelen fehér füstöt látok a visszapillantóban. Ez jelenthette volna azt, hogy lángol a kocsi hátulja, de nem ez történt. Az eleje lángolt. Ez akkor derült ki, amikor élemedett életkorú gépjárművünk rohamosan veszíteni kezdett lendületéből, mire én kisoroltam a leállósávba. Ekkor már látszott, hogy a motorházból jönnek a fehér füstpamacsok.

Amikor kinyitottam a fedelet, már a lángok is látszottak. A tréleres gyerek, aki hazabumszlizott bennünket később azt mondta, hat év alatt szállított már pár kiégett autót, de olyat még nem, ami magától gyulladt ki. Akár büszkék is lehetnénk… Amatőr autószerelői vélemény szerint elszakadt valami cső, valami olaj a motorra folyt, ahol a melegtől meggyulladt, majd begyújtott minden éghetőt a közelben. Én ebből annyit érzékeltem, hogy baromira ég az autó.

Miután a nálunk lévő három deci vizet az égő motorra locsoltuk (ettől mintha kicsit jobban lángolt volna), szinte azonnal jött és megállt egy rendőrautó. Ezt kétségbeesett integetésemnek tudtam be, de lehet, hogy a füstjelek is segítettek. A segítőkész, ámde némileg alulfelszerelt rendőrök további négy decinyi ájsztível járultak hozzá az oltáshoz, majd megjegyezték, hogy azért el kellene fojtani valahogy az italáradatnak fittyet hányó lángokat. Ekkor (jobb híján) egy pólóval csapkodtam a tüzet, de ez sem használt.

És megjelent mentőangyalunk, aki később elárulta, hogy egy nappal korábban szerelte fel autóját poroltóval – nyilván sejtette, hogy nekünk szükségünk lesz rá. Szóval műkedvelő tűzoltó barátunk (aki saját bevallása szerint korábban 14 évig volt rendőr) leporolta a tüzünket, majd még jó negyedórán keresztül vigyázott ránk, hátha újra felélednek a lángok.

Igazából az nagyon jó volt, hogy egy motorosrendőrt leszámítva mindenki nagyon kedves és segítőkész volt velünk. A fennforgó közeg az incidens után másfél órával jött oda, és kérdezte, meddig akarjuk még az autót a pálya szélén üdültetni, mert rossz helyen áll, pont a kanyarban. A kanyar még kábé másfél kilométerig folytatódott, így mondjuk tök esélytelen lettem volna odébbtolni a kasztnit. Mondtam, remélem, nemsokára jön a tréler. Erre a mocis zsaru szúrósan nézett a napszemüvegén keresztül, majd elhajtott. Komolyan mondom, tiszta vesztern fíling volt…

De a fontos, hogy végül egész szerencsésen megúsztuk a kalandot, még frissen vásárolt ikeás szekrényünk sem lett a lángok martaléka. A kocsi, mondjuk, lehet, hogy totálkáros lett (autószerelőm majdnem sírt, mikor belenézett), de inkább ő, mint mi… Hát, úgy szép a nyár, ha zajlik… Így aztán tömegközlekedve nyaralunk, mint a szeleburdi család, csak kevesebb kisállattal. Ez legalább hangulatos, még ha kényelmetlen is…