Ott ájuldoztunk a tv előtt. Aztán amikor meglett a sokadik gól, és az előny megnyugtatóvá vált, kiengedtünk. Ez az arany a magyar vízilabda-válogatotté, és kész. Már volt időm a beígért „Szurkolói zászlót” (az olimpiára készülő vízilabda válogatottat támogató Soproni találmányát) keresni, amit elvileg minimum hétezren írtak alá, és azt hittem, kiviszik Pekingbe. De nem. Ellenben találtam városokat: Debrecen, Sopron, stb. Aztán jött az eredményhirdetés…

Ott álltak a fiúk a dobogó tetején, és egyszer, hirtelen elővillant egy magyar zászló VESZPRÉM felirattal, Kiss Gergely kezében. Veszprém. Ott, Pekingben – és élő közvetítésben millió otthonban. Nem hittem a szememnek. Hirtelen átsuhant az agyamon a kép, ahogy a világ nemzetei betűzik a szót: V-E-S-Z-P-R-É-M. Aztán agyalnak: „Mi lehet ez? Mit jelenthet?” Már láttam magam előtt, hogy fiatal amerikai vízilabda-reménységek tetováltatják magukra a betűket sorban, abban a hitben, hogy ez valami mágikus dolog, ami legyőzhetetlenné teszi a magyarokat.

Mert tudjuk: „Sorozatban harmadszor lett olimpiai bajnok a magyar férfi vízilabda-válogatott, Kemény Dénes együttese a döntőben kiváló játékkal múlta felül a torna meglepetéscsapatát, a remekül játszó, önmaga maximumát nyújtó Egyesült Államokat.” (origo.hu)

Veszprém is ott volt. Velük. Véletlenek pedig nincsenek…