Bizony, egyszer elkövetkezik, amitől minden szülő retteg, hogy kamasz fiuk a haverjaival megy nyaralni. Csak sejtem, szegény édesanyám milyen képet alkothatott előzetesen erről, de biztos, hogy nagyon távol járt a valóságtól.

Direkt és célzatosan Lellére mentünk, ugyanis valamelyik napilapban éppen az ottani borhétről írtak előzetest. Több se kellett, lefoglaltuk a szállást négy főre, elindultunk hatan, mondván, hogy úgy se fog mindenki otthon aludni, és egyébként sem aludni megyünk. Terveink között ugyanis elsősorban ki-kinek borfogyasztási rekordjának, illetve számos ismeretlen és egzotikus lánynak a megdöntése állt.

Lelle maga volt a paradicsom. A szabad ég alatt a körben felállított bódékból folyt a bor, többféle fajtájú és színű, bár minket nem nagyon érdekelt más az árukon kívül. Így főleg az csúszott jól, amire még emlékezhettünk kisebb korunkból, vagyis a BB-szőlővel rokoni kapcsolatokat ápoló olcsó BB-muskotályos. Ennek egyébként az az egyetlen hátulütője, hogy rendkívül büdös, ha visszafelé jön. És jött, nem egyszer.

A nappalokra nem nagyon emlékszem. Lelléből az első emlékképem az – és a második, harmadik, negyedik stb. –, hogy este ülünk a padoknál, műanyagpohárból isszuk a muskotályt, és prédára lesünk. Napközben valószínűleg strandolhattunk, meg korlátozás és a lebukás veszélye nélkül vehettünk cigarettát, kipróbáltuk, milyen reggel éhgyomorra sört inni, mert ugye kutyaharapást szőrivel, s miközben páncélosainkat melegítettük a kemping villanyrezsóján az esti sültkolbász, csülök és grillcsirke fenséges ízein merengtünk.

Este két-három pohár után dalolászásban törtünk ki. Bár a munkásmozgalmi dalokat legfeljebb a német turisták fogadták lelkesen, az Eisemann Mihály-féle operettslágereket viszont a borfesztiválra kilátogató idősebb és konszolidált házaspárok is. Utóbbiak csak hangjukkal, előbbiek anyagilag is támogattak minket, újabb pohár borok, sült kolbászok jelezték, hogy elnyerte a magyarnyelvű Internacionálé a tetszésüket. Olykor a néptáncműsort is túlordítottuk, mondván a mienk sokkal autentikusabb, amiben volt is némi igazság, tekintve nulla zenei előképzettségünkre.

Az alkoholtól nekibátorodva – és ha éppen nem adtunk nótaestet – vadászni indultunk két pohár legurítása közt. A kimondott cél az volt, hogy úgy ébredjünk föl valaki ellenkező nemű mellett, hogy a nevére sem emlékszünk. Még a módszert is kifundáltuk: mivel hatan teljesen esélytelenek voltunk, így párokra oszlottunk, és úgy cirkáltunk a lellei éjszakában kedves, de főleg kedvtelen lányok után koslatva. Természetesen nem voltunk számukra pálya, mivel a velünk egyidős lányok még a szüleikkel nyaraltak, akik kifejezetten eltiltották porontyaikat tőlünk, a náluk idősebbek meg, akik már felügyelet nélkül jöttek, nem feltétlenül tizenhat éves részeg kamaszokra vágytak. Így általában sikertelen köröket mentünk, de az asztalnál azért mindenki elújságolta a többieknek, hol látott jó nőt. Mint valami turisztikai látványosságot, ezt követően a többi pár is fölkerekedett megnézni ezt, hogy elégedetten konstatálhassa, valóban olyan jó-e, vagy csak „egy patront megér.”

A borok fogyasztása nem jelentett gondot, főleg miután arra is rájöttünk, hogy a strandok, mólók és stégek este nyitva vannak, és csak arra várnak, hogy számtalan üveg bort magunkba töltsünk ott ültünkben. Ez így jóval olcsóbb is volt, hangulatosabb is, nem zavart a néptánc-műsor, ordíthattunk kedvünkre. Ami a lányok és a szüleik problémáját illeti, a következő nyáron jöttünk rá a megoldásra: olyan helyre kell menni, ahol diákcsoportok táboroznak. Emberi ésszel utólag fel nem fogható, hogy 14–16 éves lányok mire nem képesek a fiútársaságért…