Apukám! Tisztában vagyok vele, hogy az idén az olvasás körül forog minden. Én sem tettem mást aznap, mint faltam a sorokat a buszon. Arra eszméltem, hogy megérkeztünk Almádiba. Felemeltem a fejemet, és jólesően vakargatva a tarkómat, kiásítottam az ablakon a nagyvilágra. Aztán úgy maradtam.

A Tata (alias A Kulturkáló ), első ránézésre átlagos kukaturkász, bal kezével elegánsan zsákmány után kutatott. Néha kiemelt valami felismerhetetlen izét, aztán egy unott mozdulattal visszadobta. Ez így eddig, ugyebár, teljesen általános dolog. Öltözéke a szokásos, szakadt, foltos, de mindene van. Mondjuk bugyit, azt nem láttam rajta. Mert nem látszott! De a témánál maradva (ez a fránya tavasz még a csövest is macsóvá varázsolja. Ma-csóróvá. Hí!), a lényeg a jobb kezében volt! (Ne perverzkegyünk, kérem! A bácsi nem pisilt.) Nem, nem a szatyorra gondolok, hanem a KÖNYVRE!

Nem hittem a szememnek. Először azt hittem, valami doboz, vagy ilyenek. De nem! Könyv volt. Kigúvadt szemekkel meredtem a bácsira, aki időközben megunva a sikertelenséget (mármint ami a kukázást illeti) kinyitotta (!) a könyvet, de nem ám az elején, hanem egy szemétdarabkával megjelölt résznél, és elégedett mosollyal az arcán olvasni kezdett. Persze mindezt menet közben. Önkéntelenül elmosolyodtam én is… Hirtelen világmegváltó gondolatok jutottak eszembe, aztán idióta közhelyek, aztán semmi. Csak sajnálatot éreztem, de azt nagyon. Aztán örültem, mert tudom mit jelent a Könyv.

A Kulturkálót azóta sem láttam. A mosolya sokszor eszembe jut, hiszen az olyanokat, mint ő, nem sokszor látom örülni. Most még fejtegethetném hosszasan a durva valóság és a varázslatos, lélekmentő könyvek közötti összefüggéseket, de nem teszem. Tudom, hogy így is világos minden… Ugye?

Szedira