Egy vajdasági menekült érzéseit, stílusát, környezetéhez fűződő viszonyát, volt és jelenlegi hazája iránti szeretetét ismerhetjük meg abban a kötetben, amelyben rendezetten váltakoznak a különböző műfajok, mint pl. verses próza, levelek, elbeszélések, e-mailek.

Bő egy hónapja, hogy ott voltam Bozsik Péter Csantavéri Orlandó c. könyvének a bemutatóján, ahol többek között maga az író próbálta egy-egy szóval elmondani, miről is szól a könyv, amit nem kevesebb, mint tíz évig állított össze. Mivel az est elég szűkszavúra sikeredett, kíváncsian vártam, hogy a könyv eredeti céljának megfelelve, elolvastassa magát velem.

A kötet végére érve, azt kell mondanom: tetszett. Na nem azért, mert „hálaajóégnekbefejeztem”, hanem, mert csupán az egészet véve lehet kijelenteni azt, hogy megérte az a tíz év. Tetszett az, ahogyan a fejezeteken belül váltogatja a könyv, (az író), így az olvasó hangulatát; hol vidám, hol érdekes, egyszer szomorú, máskor izgató, néhányszor könnyed, laza vagy éppen csak bőbeszédű. Egyszerűen mondva olvasmányos.

Jó könyvről sokat nem is lehet írni, ezért álljon itt az én egyetlen, ugyanakkor őrjítő problémám a Csantavéri Orlandóval kapcsolatban. Éspedig az, hogy miért lenne ez a könyv regény. Úgy értem, mitől? Semmi közös sincs e kötet és bármelyik regény között, és nem is kell, hogy legyen. Az nem lehet válasz, hogy „...elegem lett a kerekre szerkesztett, tökélyre törekvő regényekből...”. Pont ezért nem értem, hogy miért kellett a belső oldalon, a cím alá odanyomtatni, hogy regény?!

A könyv olvasása közben azért persze megnyugodtam, egészen addig, amíg az utolsó sor után ott áll nagy betűkkel: VÉGE. Sikerült majdnem megint felhúznom magam, de aztán rájöttem, csak a „regénynek” lett vége, ugyanis Zsó szerintem még mindig gondol arra, hogy milyen lenne otthon, Szegínykispityóka változatlanul a bor, a sör, a pálinka egyik legnagyobb barátjának tartja magát, Zsizsikuram álmában Karácsonyi Úrral focizni jár és Bozsik Péter e kötet megírása (szerkesztése) után sem olvasott egy „olyan formavilágú regényt”.