Amióta feloszlott a Led Zeppelin 1980-ban, a zenekar torka, Robert Plant viszonylag ritkán hallat magáról. Viszont három-négy évente készülő lemezeire nem lehet nem odafigyelni.

Nemrégiben jelent meg Dreamland című albuma, amely egy kissé nosztalgikusra sikeredett, hiszen a tíz dalból mindössze négy saját, a többi régi előadók legendás dalai. (Elhangzik a Jimi Hendrix által is megénekelt Hey Joe, vagy Bob Dylan legendás dala, a One More Cup Of Coffee.) Ez azonban nem azt jelenti, hogy Plant kifulladt, vagy másokból akar megélni, hiszen az eredeti anyagokat rendesen átgyúrta, modernizálta. Az utóbbi szót egyáltalán nem pejoratív értelemben gondolom. Bár minden nótát jól megtűzdelt effektekkel, az egész lemezen világosan hallható, az a kásás, misztikus hangzás, amit a hatvanas évek végén pszichedelikus rocknak hívtak.

Még egy dologban alkalmazkodott Plant a mai korhoz: sok dalban tetten érhető az indiai, vagy az afrikai népzenék hatása, szóval, néha amolyan világzene hangulata van a lemeznek, de ezt a meghatározást nem úgy kell érteni, mint Sting vagy Peter Gabriel esetében. Plant ízig-vérig blues zenész, a lemezanyagot majd szétfeszíti az őserő. (Ez különösen a kezdődalra, a Funny In My Mind-ra jellemző) Helyenként lehengerlő, „dögös” a muzsika, akárcsak a Led Zeppelinnél, de magát a Zep hatását érdekes módon kevésbé lehet felfedezni, mint az előző lemez, a Walking Into Clarksdale esetében. Igaz, azt a munkát Jimmy Page társaságában készítette…

Bár Robert Plant jócskán elhagyta az ötvenet, fiatalokat megszégyenítő energiával muzsikál ma is. Mai zenét alkotott úgy, hogy közben visszatekintett a múltba. A két korszakot összegyúrva nagyszerűen szól az új lemez.