A mindennapok acélos-szürke világából valahogy hiányozik nekem valami. Hiányoznak a titkok, a gyerekes ’minden-meglesés’, a felfedezés, a rácsodálkozás öröme, hiányoznak a barátok, kik tudnak titkos írással levelet írni, akik délután a bolt előtt várják az embert (kulccsal a nyakukban, a jó öreg Camping bringával), aztán irány a kiserdő, ahol bunkit lehet építeni, mert bunkert kell építeni, ahová visszavonulhat az emberfia.

Mert volt egy barátom. Egy olyan igazi. A Polgártibi, akivel megteremtettük a magunk kis világát, ami tele volt mindenfélével: találmányokkal, ötletekkel, titkokkal, bunyóval és örök szövetséggel.

Együtt csúszkáltunk az öreg olajtartályról, ami persze tilos volt (de hát ez volt benne a jó), együtt loptunk orgonát anyák-napjára, együtt szavaltunk a Mikulásnak, együtt somfordáltunk haza bizonyítványosztás után. Valahogy tele volt minden élettel.

Most már eszembe sem jut bunkert építeni, titkos írással írni, az olajtartályt már rég megette a rozsda, anyák napjára színes papírba csomagolt keleti virágcsodát veszek, a Mikulás már nem is tudja hol lakom, és a bizonyítványom már régen ott porosodik a szekrényemben, a pofonokkal együtt.

A ’penge-lélektelen’ napokban poroltam le gyerekkorom misztériumát, és elkeserített a való helyzet: számtalan felesleges dologgal foglalkozunk, üvöltünk bele a nagy magyar életbe, magunkköré gyűjtögetünk mindenféle vackot, amiről elhitetik velünk, hogy jó. És mindenkit ismerünk (de nagyon) csak magunkat nem (de hát azt meg minek, hiszen úgyis ismer minket mindenki).

Aztán szép lassan elfelejtjük a titkainkat, melyeket az ágy alá lehet rejteni. Kinőjük élményeink amúgy is szűkre szabott zakóját, elhagynak minket a mindennapi-csodák, és lassan de biztosan elfelejtünk Élni is.