Még jó, hogy szereztem „betegtájékoztatót” (programfüzet, harmadik kiadás, lapigazgató / rendező-koreográfus: Goda Gábor – a szerk.). Kár, hogy nem olvastam el, mielőtt lenyeltem volna a „kapszulát”. Csak a kockázatok és a mellékhatások miatt lett volna jó tudni, mi van benne, megéri-e bekapni. Így utólag már mindegy. Még mindig szédülök tőle, hányingerem van, és fáj a fejem. Talán nem halok bele…

Ez valami hallucinogén lehet, mert nyivákolás, nyögés, zörej, hörgés, pörgés, kúszás, árnyék, ágyék, tánc, játék van benne bőven. Olyan érzésem lett tőle, mintha egy „dzsekicsen” filmet néztem volna szinkron nélkül, Jancsó rendezésében. Valami történt, valaki kornyikált, minden vibrált, szemeteszsákba zárva fuldoklott a „meztelen gyarlóság”, az ember. Halálfélelmem lett, mert nem értettem, csak éreztem, hogy ezt már megéltem valamikor. Olyan „XXI. századi életszaga” volt.

Sivatagi Róka Koma, a tévé tudósít, a gésa sztárriporter, a kutya –Anubisz- mindent tud. Isis Osirisnak emelt halmait a „szétporladás elve” (értsd: „A természet és benne az ember sorsa: a szétaprózódás, szétporladás.”) fedi, „a fogalmi, idealizált kis család” is jelen van, de nem létezik. Testvér, férfi és nő vergődik, fél, örül, beteg lesz, és megbetegít, belehal az életbe. A „gésák zenéje” végett nem izolálódhatsz, bármennyire nem tetszik, amit látsz. Hiába féled a „az idegen és ismeretlen hatásokat, mint vírusok, információk, kultúrák.” Akkor is porlasztanak vagy beteggé tesznek, ha nem akarod. A végére jössz rá, hogy ez mégsem fáj. Hiszen „a teljesen szétesett világ újra egységesnek tekinthető… A tenger milliárdnyi cseppből áll, mégis egy… Ilyen a sivatag.” Is.

Furcsa tudni, hogy valaki vagy, de mindenki nélkül csak senki lennél, ha nem lenne meg a saját mítoszod. A mítosz, ami itt formát kap úgy, hogy rajtad túlmutatva minden emberé legyen. Megüt az O.T., a Valóság, de olyan, mint az altató a műtét alatt. Ha erős vagy, túléled, ha gyenge, akkor még napokig mormolod: „Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk?”