Ki gondol nyáron a széllel? A tűző napon alig várjuk a leheletnyi rezdülést is, öröm a legsoványabb árnyék, de zavar még a kósza szellő is, amikor a szabadban időzve papírt, abroszt felkap közelünkben.

A Csízió tudományoskodó lapjain három szél rendeltetik a nyárhoz: „ A szél valami pára, mely a verőfénynek melegsége által a földről felemelkedik, és mindenik szél azon helyről neveztetik, a melyről fú, a szél négyféle, melyek principes vagy főknek hívatnak. Subsolanus első napkeletről fú, hév és száraz és tiszta időt hoz; ennek a szélnek két társa van, egyik jobbfelől Vulturnus, igen száraz szél, másik balfelől Eurus Orientalis, száraz felhőt hoz, mindenik egészséges, de azért délelőtt egészségesebbek, mint délután, mégis a napnyugati szelek egészségesebbek a többinél.

Subsolanus, Vulturnus, Eurus Orientalis. A forró szelek. Emlékeimben két helyen kapták lencsevégre ezeket a szeleket. Egyszer a múlt század elején készült fényképeken, a boldog békeidők kisebb-nagyobb európai városaiban, amikor az akkori fotográfusok megküzdöttek a verőfénnyel, a júliusi szelekkel: a merő, nagy falfelületeken a tobzódó, a korban teljesen természetes díszek szinte elolvadnak az izzó fuvalmak mögött. Lobog a levegő. Ebben a közegben alig tűnik elő egy-egy alak. Szinte zizegnek a világos és könnyű öltönyös, zsirardikalapos férfiak és a nagykalapú, napernyős, nyakig zárt ruhás halfűzőtől karcsú hölgyek.

Ugyanez a lomhán száraz régi szél maradt ott a hatvanas évek tévékameráinak objektívje előtt, amikor a könnyűinges tudósok lelkes, de elfelejtett szavait rögzítette az olvadozó parlagok szegélyén.

Fú a keleti szél: a nyár Csíziója.