„Veszprémben születtem 1957-ben, március 21-én. Szép, felhőtlen gyerekkorom volt. Megkaptam mindent: édesapám és édesanyám egyetlen gyermekeként szeretetet, az iskolától betűvetést és sok-sok kémiát. Középiskolát vakszeszélyből választottam, így lettem vegyipari szakközépiskolás. Ma semmit se bánok. Ott tanultam meg az egyetlen és csodálatos valóság tiszteletét.”

Így kezdi bemutatkozását Asztalos István a Városháza honlapján. Tanárember, drámaíró, politikus. Alpolgármester. Vele beszélgettünk el.

Index: Hogyan lesz egy rendes tanáremberből, egy művészből politikus?

Asztalos István: Előélet kell hozzá. Én 1990-ben a szocialista párt színeiben indultam az országgyűlési választásokon. Ez akkoriban nem volt tapsos történet, elszánt ember kellett hozzá. A második fordulóba jutottam, egyébként most is azt gondolom, ez a legtöbb, amit az akkori szituációban el lehetett érni. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt 10-15 évben folyamatos volt a közélet iránt való érdeklődésem és az az igényem, hogy a mindenkori kötelező feladatomon kívül mást is megkísértsek. Innen aztán tulajdonképpen egyenes út vezetett a közgyűlési munkáig, és egy lépcsősor az alpolgármesteri székig, hiszen először listáról megválasztott képviselőként, bizottsági elnökként dolgoztam, aztán lettem egyéni körzetben megválasztott képviselő és alpolgármester. Sem ezt, sem a színházi munkát nem éltem meg valamiféle formabontásként a pályámon, azt gondolom, hogy aki tanárságra adja a fejét, az azt vállalja, hogy amikor a tanítványai elé áll, nemcsak a tényeket osztja meg velük, hanem a gondolatait is, az értékeit is, és nem titkolja, hogy hatni akar a tanítványaira. Azt vállalja, hogy a gondolatait, melyek az övék, vagy úgy az övék, hogy valahol tanulta őket, közkinccsé teszi. Ettől nem áll távol a közéleti szerep sem, a színház sem, tehát az a sajátos hármas fonat, amelyből az életem áll, és amelyből a fonás szabályai szerint mindig az egyik lejjebb van, a másik kettő fedésében. Ez a hármas fonat a tanárság, a színház és a közélet.

Index: Megkerülhetetlen ilyenkor pár közhelyes kérdés. Mit csinálna másképpen?

A.I.: Annak idején, úrfi koromban (Krúdy után szabadon) a sportba fektetett energiáim jelentős részét inkább nyelvtanulásra fordíthattam volna, mert ami leginkább hiányzik ma az életemből, annyira, hogy személyes kudarcként élem meg, az a működő idegennyelv-tudás. A másik pedig, hogy talán mégis okosabb lett volna a Lovassy gimnáziumban továbbtanulni. Nem akarom én a hajdani vegyit bántani, az ország egyik legjobb szakközépiskolája volt, bennem volt inkább a hiba. Egyszerűen eltévesztettem a vegyészséget, és amikor heti huszonegy órában tanultam kémiai tárgyakat, késő volt már felfedezni magamban a bölcsészt. Azt hiszem, a Lovassyban minden egy kicsit könnyebb lett volna, bár ezeknek a feltételes megokosodásoknak, mint az olcsó húsnak, híg a levük.

Index: Hogy telik egy alpolgármester átlagos napja?

A.I.: Majdnem biztos, hogy egy része protokoll. Hiszen az emberek érzékelhetően és teljes joggal igénylik azt, hogy azok, akiket közösen megválasztottak, osztozzanak az életük eseményeiben. Különösen, ha ezek az események örömteliek. Azt hiszem, Mátrai Betegh Béla mondta, hogy az embereket még bánatukban is jobban magukra lehet hagyni, mint örömükben, örömében magára hagyni egy embert, a legnagyobb bűn. Aztán vannak ilyen természetű feladatok, mint ez most, a szakadatlan munkaközösség a nyilvánossággal. Ez most éppen egy szerencsés, intim pillanat, de vannak harcosabb beszélgetések is. Nem felejthetem el azután, hogy egyéni választókerületből lettem képviselő, személyes felelősséggel tartozom a választóimnak. És van a megoldandó városi problémák sora, ezekkel naponta és egyenként foglalkozni kell. Van erre egy hasonlatom. A cirkuszban lehet látni néha távol-keleti tányérművészeket, akik 15-20 tányért képesek hosszú botokon forgatni, de a tányérok persze időnként maguktól megállnának, rohanni kell hát tányértól tányérig, külön-külön lendületben tartani mindet, mert különben oda a mutatvány. Kicsit ilyen a munkám, „tányértól tányérig”, ügytől ügyig kell rohanni, hogy egyik se lassuljon le, egyik se haljon el. Ez nagyon sok energiát igényel. Látni kell, hogy a közigazgatás a maga sajátos szabályai szerint működik, és ezek a szabályok meglehetősen nehézkesek. Ezt nem feltétlenül panaszként mondom, a közszféra közpénzből működik, és a közpénzek szigorú szabályokkal vannak körülbástyázva. Tudomásul kell vennünk, hogy az a gyors és kompakt döntési rendszer, ami a magánszférában természetes, ott, ahol mindenki a saját pénzét kockáztatja, az a lendület számunkra ismeretlen. Munkatársak nélkül nem is boldogulnék, úgyhogy az elmúlt években talán a „hivatalnok” fogalma alakult át a legnagyobb mértékben bennem. A dolgozószoba magányára, az elmélyedésre csak maradékelven jut időm. Ha egyszer majd leteszem a stallumot, lesz mit bepótolnom.

Index: A család mennyire sínyli meg ezt a tányértól tányérig rohangálást?

A.I.: Amikor elkezdődött ez a történet, akkor mi ezt megbeszéltük. A fiam akkor még kicsi volt, de azért hármasban beszéltük meg, és akkor, ahogyan felnőttekhez illik, tudomásul vettük, hogy ez mivel jár. Ez a felnőtt módra megkötött egyesség azóta is érvényben van. A családom megérti, hogy az én munkámat nem lehet „kicsit” csinálni, mert az a kudarc felé vezető biztos út. Cserébe két fogadalmat makacsul betartok. Az egyik az, hogy ahova csak tudom, magammal viszem a családomat. A másik az, hogy minden lehetséges időt, amit velük tölthetek, azt velük is töltöm. Tehát feleslegesen, merő szeszélyből nem vonok el időt a családtól. Most már tizedik éve megy ez így, és mondhatom, működik.