Szép kis foncsormázt vont a másként ízes szavunkra a proletárdiktatúra. Máz, mert csillog, már, mert ragad. Az óvatlant még el is kápráztatta, aki meg elővigyázatos volt, azt azért összekente. A pajtásból ezért lehet már csak megszorító jelzővel – kenyeres – ahhoz hasonló szó, ami annak előtte lehetett.

Aki egy kenyéren van, sokáig van együtt valakivel, valakikkel. Egy kenyéren lenni annyit tesz: örömben, ürömben sorsosok vagyunk. A magunk jókedvéből adjuk és kapjuk a javakat.

Egy kenyéren van a társával, aki valódi hitvese a másiknak, és egy kenyéren van a diák, az inas, a segéd azzal a társával, akivel barátsága olyan, akár a tartópillér.

A kenyeres pajtás az, aki akkor fogadja el a harapnivalót, ha tudja: legközelebb ő kínálja a falatot. Ő az, aki szégyenében is társa a pajtásának, ő az, aki örülni is igaz alázattal tud a kenyerese ünneplésén, akiben a másik iránti irigység szikrája is kihunyt.

Kenyeres pajtásokról készülnek azok a megsárguló, rongyosra nézettséggel nagy becsben tartott fényképek, amelyek őszülő apók fotóalbumaiban lapulnak. Egymás nyakát kergén ölelve hajolnak az objektív elé, loboncuk homlokukba hull, arcukon még a kamaszságban is tejízűnek megmaradt, bár kópés nevetés. A képen is látszik: már eddig is nagy próbákat állt ki ez a rejtélyes komaság. Hát még, ami utána jött.

Neked van kenyeres pajtásod? Neked lehet kenyeres pajtásod?