Gumiruhás, maszkos daliák, százfogú mosollyal és kívül hordott alsógatyával, emberfeletti képességekkel és világmegmentő mániával. Bűnvadászok és szuperbűnözők. Ennyi lenne a képregény?

Természetesen nem. Mint annyi minden, mára a szuperhősök is átalakultak, megváltoztak. Mára, mondom én, ebben a kis, közép-kelet európai országban felnőtt egyed, aki csak most ismerkedik a nyugaton már évtizedek óta tartó szemléletváltással. Egy olyan szemléletváltással, ami ízekre rágta a lassan megcsontosodó action comic minden hagyományát, összekutyulta ezernyi forrásból csórt adalékkal, öblögette egy darabig, majd kiköpött számtalan olyan remekművet, amelyek bár színes füzetecskékben jelentek meg - amelyekben a sztori kockáról kockára változott, amelyekben a szereplők buborékokban beszélnek -, ám mégis olyan távol vannak a gyerekek és pattanásos geekek által olvasott képregényektől, mint Etiópia a Szilícium-völgytől.

Mindez 1986-ban kezdődött, amikor kijött Alan Moore (http://www.alanmoorefansite.com) Watchmanja. A Watchman álarcos hősei eltértek az addig megszokottaktól: nem egyszerű igazságosztók voltak, hanem igazi, hús-vér emberek (najó, a legtöbbje), akik hibákkal és gyengeségekkel rendelkeztek, és nem lehetett besorolni őket a szimpla jó-gonosz tengely mentén. Beleártották magukat a politikába (Vietnám és a hidegháború, ahol természetesen egyikőjük az USA világhatalmát biztosító szuperfegyver), a társadalom éljenezte őket, majd elutasította. A történet pedig tömve volt apró fricskákkal, zseniális ötletekkel és olyan elgondolkoztató témákkal, amik megértéséhez és élvezetéhez picit több kell, mint másfél megélt évtized, és egy elvégzett általános iskola.

Az alapmű után a képregényírók és rajzolók elkezdtek más szemmel nézni a szuperhősökre, más indíttatással és más háttérrel ruházták fel őket, és más megvilágításba helyezték szerepüket a világban. Kifigurázták az addigi kliséket, állandó humor- és ötletforrást teremtve ezzel.

Ott van például Warren Ellis (http://www.warrenellis.com) Transmetropolitanja, a maga maró gúnyú társadalom (és sok minden más) kritikájával, vagy Mark Millar Wantedja, melyben a szuperbűnözők és szuberhősök háborúját végül a rosszfiúk nyerték, hogy aztán a Földet felosztva, egymással árnyékháborút vívva uralkodjanak az emberiségen (és ahol az új szuperbűnöző beavatása egy ősrégi képregény lángja mellett történik). Vagy a kedvencem, a szintén egyedi megközelítésmóddal rendelkező brit fantasy író, Neil Gaiman (http://www.neilgaiman.com) által elkövetett Sandman, amelyben egy régi, maszkos bűnüldözőt formál át a saját szájíze szerint, és teremt neki sajátos mítoszt. Filozófia, irodalom, misztikum és történelem keveredik Álom (Sandman, Morfeusz, ki hogy nevezi) kalandjaiban, persze egy kicsit másképp, mint ahogy mi ismerjük, egy kicsit kifacsarva, új értelmet adva az egésznek. Ilyen Álom testvére, Halál, akinek kedves, tinilány alakja sok olvasót segített abban, hogy elfogadja valamelyik hozzátartozója elvesztését, vagy a mostoha szülei által pincében tartott fiú története, ami egy 1905-ös vidám comic strip, A Kis Némó Szundiországban (Little Nemo in Slumberland http://www.fantagraphics.com/classic/nemo/nemo.html) komor változata.

És, hogy ezek a típusú képregények mikor lesznek nálunk is elérhetőek? Addig semmiképp sem, amíg az emberek többsége szánakozó lenézéssel tekint a színes füzetekre, vagy az őket olvasókra, pedig, mint láthattuk, tőlünk nyugatra sajátos kifejezőeszközként alkalmazzák a képregényt - mint ahogyan Japánban eleve is kezelték -, és nem csupán gyerekeknek szóló ponyvaként. Addig is marad az internet, ahol hál' istennek már magyarul is fellelhető néhány igazi ínyencség. (Megspórolva a guberálást: kepregeny.net és c4a.kepregeny.net)

Daoldin