Nézem a szavazás eredményét, és örülök. Milyen jó, mondom magamban – kis közvélemény-kutatásunk azt mutatja, hogy a szavazók egynegyede szabadnak érzi ma a sajtót Magyarországon. Akkor tehát lánglelkű Petőfink nem hiába harcolt, íme, 156 évvel halála után megvalósulni látszik álma. Persze azért még párat kell „aludni” a tökéleteshez…

De lehetek szkeptikus is, ha a százalékok maradékára tekintek. Sok, nagyon sok. Vajon az örök elégedetlenség irányította a kurzort a második, illetve a harmadik válaszra, vagy a lelkiismeretes megfontolás? És hányan nem szavaztak azok közül, akik ellátogattak az Index Veszprém oldalára? A költői kérdések mögött megint csak Petőfi bújik meg. A romantika derekán élő költőnk hallatlan pátosszal köszöntötte a sajtószabadságot, ahogy az 1848. március 16-án íródott verséből is kiderül: „Szabad sajtó!... már ezentul/ Nem féltelek, nemzetem,/ Szívedben a vér megindul,/ S éled a félholt tetem.” (Petőfi Sándor: 15-dik március, 1848).

Ha a véráramként életet adó szabad sajtó képére koncentrálok, akkor egy egynegyed részben élő nemzetet látok magam előtt. Vajon melyik háromnegyed része halott? Az alulról felfele, a felülről lefele, a jobbról balra vagy a balról jobbra kiterjedő háromnegyede hullahideg? Élnek-e kezek, gondolkozik-e az agy?

Persze hallom az ellenvéleményeket – és magam is elismerem –, hogy a szavazás nem reprezentatív. De mégiscsak éreztet valamit a valóságból. Azt, hogy a legminimálisabb arányú nem szavazat esetében is baj van. Ha csak kevesen éreznék a sajtó szabadságának korlátozottságát, már az is jelzésértékű lenne.

Felmerülhet a kérdés, hogy miként juthattunk idáig 15 évvel a gengszterváltás után? Rágódhatunk rajta, hogy a politika, a gazdaság nyomása és/vagy a demokratikus hagyományok hiánya érződik-e ebben a kérdésben. E morfondírozásban az a legborzasztóbb, hogy a viszonyok megváltozására hosszú évtizedeket kell várni – ha egyáltalán hiszünk a gazdaság szellemi liberalizálódásában, a politikai értékrend gyökeres átalakulásában és „kis” demokráciánk megizmosodásában. Addig pedig minden marad a régiben?

Természetesen nincs értelme várni a külső körülmények jobbra fordulását (senki félre ne értse az irányt, egyszerűen a magyar nyelv sajátossága kényszerít a szószerkezet használatára). A gyökeres változásoknak alulról kell elindulniuk. A társadalom dönt a szabadságáról – nem a gazdaság nyitja vagy csukja be a lapot, hanem az olvasó, nem a politika pötyögteti a betűket a billentyűzeten, hanem az újság írója. Az elhatározás lehetősége bennünk van, akár csak a lelkiismeret. Természetesen a lapok munkatársaira nagyobb teher hárul, mint a tisztelt Olvasóra, hiszen ők töltik meg tartalommal az üres oldalakat. És nem kérdés, hogy minek kell vezérelnie a mondatokat begépelő kezet és az irányító agyat. Hagyjuk a fellengzős igazság-keresést, a borotvaélen táncoló függetlenség hangoztatását, és maradjunk csak a lelkiismeretnél (a legkegyetlenebb cenzornál), ahogy azt Márai is tette Füveskönyvében: „Ha írsz, csak a lelkiismeretednek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tőled, mindegy az is, mivel büntetnek, ha nem adod nekik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek!”

Végezetül: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze… A Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát.” (A Magyar Köztársaság Alkotmánya) Tehát ma Magyarországon jogilag szabad a sajtó. Tényleg, hiszen írhatunk róla, gondolkodhatunk rajta, tehetünk érte… hogy valóban az is legyen.