Április 4. Minő szent nosztalgia buzog fel szűnkben! Bevillan a kép a propagandakönyvről, a címe: Battonyától Nemesmedvesig. Az utólagosan kitalált hazugsággal lapjain, miszerint a felszabadító Szovjet Vörös Hadsereg dicsőségesen leszámolt a magyar galád fasisztákkal és hazánk egész területéről kiűzte a gonosz hordákat. A lassan kirakott tablóból a legelső puzzle-darab magával a háborús történés dátumával került a helyére. Már ez is mosolyogni való tódítás: a harci cselekmények még egészen április 12-ig eltartottak Magyarországon.

Mit nekünk az a bő hét; mit nekünk, hogy valójában nem oszt, nem szoroz a néhány nap; ha egyszer az elvtársak hadserege a hivatalos jelentésben azt mondta, akkor az meg van mondva és punktum.

A felszabadításnak aposztrofált megszállás körül még most – kerek hatvan évvel a történtek után – is rendre összevisszaság van. Moszkvai magyar küldöttségek magasnál magasabb beosztású vezetői nyilatkozzák a sajtóban, mondják ki ottani hatalmasságok gyönyörűségére a régi alázatossággal és elvtelenséggel: felszabadítás. Budapest ostromának idei évfordulóján az ünneplés közepette is felröppent a befejezett hadművelet azon megnevezése, amely a szabadság hozóinak akarja láttatni a németek elkergetőit.

Ha első pillanatra el is fogadjuk a ferdített elnevezést, akkor is hamar vissza kell vonnunk. Valóban sokan élték meg felszabadításnak, hogy végre feljöhettek az óvóhelyről. Főként annak láthatták a gettóba zártak, akik a német ilyen-olyan katonai, illetve biztonsági egységek és a nyilasok irgalmatlanságának, ördögi gonoszságának kitettségből szabadultak. De mindenkinek rövidesen megváltozott a véleménye. A seregnyi martalóctól megerőszakolt nő bizonyára másként képzelte el a felszabadulást, még ha megszabadult is a reális veszélytől, hogy a meggyalázásából könnyű örömöt szerzettek között nem akadt valami masszív ázsiai vérbajt hordozó derék harcos.

Felteszem, a gettó nyomorát átvészelt és a Duna-parti vízbelövetéstől megmenekült sem maradt lelkes, amikor málenkij robotra hurcolták. A kényszermunkát megúszottra pedig hamarosan javai államosítása várt. Vajon hány katonaszökevény került mégis hadifogságba, hogy csak a különös példákat emlegessem?

Az lehet felszabadító, aki a rabságból megvált, a rabtartót elkergeti és újabb járom ránk rakása helyett szabadon bocsát. A szovjet egységek pedig ittmaradtak. A szovjetek berendezkedtek, nekik megfelelő rezsimet ügyeskedtek a hatalomra, akik, ha elrontották a kiosztott feladatot, rögtön kiderült, mi is a valóság, és a csillagos páncélosok acélos tükörképe villant meg a magyar városok ablakain.

Ja, hogy a csillag valójában Káin bélyeg? Az ártatlanon erőszakot tevő jele. Mostanában azért végre észre kéne venni. Fontos tisztán látni: a hatvan év előtti Magyarországot 1944. március 18-19-én megszállták a német reguláris erők, s a Vörös Hadsereg csak fél évvel ezután lépett magyar földre. Választásunk a „két pogány közt” annyi lehetett, hogy kivel öletjük le, gyaláztatjuk meg magunkat.

Lehetett volna jó választás?
Igen, ha akadt volna egy felszabadító!