Nem akartam külön-külön interjút készíteni a rádiózás fenegyerekeivel. Reggelente is egymásnak adják a labdát a Sláger Rádió stúdiójában. Reméltem, hogy egy interjú alatt is működik ugyanez. Bochkor Gáborral és Boros Lajossal együtt ültünk le beszélgetni a Bumerángról, médiáról, elismerésekről, irigységről. A Veszprémből közvetített műsoruk után váltottunk néhány szót.

Index: - Mitől sikeres a reggeli műsorotok?

Boros Lajos: – Ha tudnám, már lenne két rádióm, ahol másik két nagyon sikeres ember dolgozna. Ez egy fejlődési folyamat eredménye. Minden percben meg kell küzdeni a sikerért, mert bármelyik pillanatban elveszíthetjük.

Bochkor Gábor: – A miénk és a többi rádióműsor között van egy nagyon nagy különbség: nálunk mindig történik valami, ami – ahogy a Lajos szokott fogalmazni – felfogható egyfajta szappanoperaként. Beépülünk a családokhoz, ott vagyunk a reggeli asztalnál. Ehhez persze sok minden szükséges. Kell a hangulat, amit magunkkal hozunk, amire éhesek a hallgatók. Fontos a hitelesség is, ami talán abból fakad, hogy mi nem próbáljuk megjátszani a hihetetlen édeskés, „de gyönyörű napfényes napunk van” műsorvezetőt… Még valami. A véleményünknek nem feltétlenül kell egyeznie a hallgatóéval – ezzel érzelmet váltunk ki. Ettől hiteles a műsor, mert adott pillanatban mindig őszinte dolog csúszik ki a szánkból.

Boros: – Szükség van még emellett egy olyan vezetőségre, aki ezt megérzi és azt mondja: csináljátok, ami jól esik, mi alkalmazkodunk hozzá. Az előző rádióban ez nem működött, megszabták, mennyit beszélhetünk. Először óránként nyolc percet szövegelhettünk, a végén már csak kettőt. Miért? Mert valahol ezt látták. Megkérdeztem, nem ér meg annyit az én szövegem, hogy korlátozzuk a zenét? Azt mondták, nem. Ha esetleg nem felel meg a zene az én személyiségemnek, akkor mi lesz? Kirúgunk – jött a válasz. Ez a brit hozzáállás. Az amerikai ezzel szemben pedig az, hogy ha zavar a zene, és helyette valami értékeset produkálunk – akkor nincs zene.

Index: - De ehhez szükség van két olyan emberre, mint ti.

Boros: – Persze, személyiségfüggő a dolog. Másfél, két évig úgy is pörög a motor, hogy nem tudod, halad-e az autó. Például a szappanoperák is egy év után kezdenek beérni. Hazudok, ha azt állítom, hogy holnapra össze tudok hozni egy baromi jó rádiót. Azt azonban vállalhatom, hogy csinálok egy rádiót, amiről két éven belül kiderül, hogy jó-e vagy sem.

Bochkor: – Két év azért hosszú idő, fél év alatt ki kell, hogy derüljön.

Boros: – Mi egy évig bukdácsoltunk.

Bochkor: – Ha belegondolsz, ez üzlet is. A tulajdonosnak azon túl, hogy két tehetséges fiatalembert beszéltet a mikrofon mögött, rengeteg pénzt kell befektetnie.

Boros: – Ráadásul egy ilyen reggeli műsor felfogható egy kis gyárnak. Az egész napos műsor költségének a kétszerese szükséges hozzá.

Bochkor: – Ugyanakkor a reggeli négy órában termeljük meg a bevételek 65 százalékát.

Index: – Hányan dolgoznak ebben a „gyárban”?

Bochkor: – Bővebb létszámban 17-en.

Index: – Az összes megszólalás a ti produktumotok?

Bochkor: – Van két írónk, akik rövid hangjátékokat gyártanak, illetve megszólalásokat az aktuális bulvár témákhoz. Ez egyfajta biztonsági hálót jelent nekünk. Gyakorlatilag létezik egy „poén vázunk”, amit vagy használunk, vagy nem.

Boros: – Meghatározza a gondolkodásmódot, egyfajta biztonságot ad, de többnyire elrugaszkodunk tőle.

Index: - Ugyanígy működne minden, ha valaki kilépne?

Bochkor: – Attól függ, ki? Ha olyan valaki távozna, aki nap mint nap közvetlenül együtt dolgozik velünk, azt nagyon megsínylenénk. Ha például Móni, aki a telefonokat kezeli, elmenne, azt nagyon megéreznénk. Vagy például a hangmérnökünk, Kovács Gabi.

Boros: – Az ő fejében ott van az egész műsorszerkezet. Nem beszélve a szerkesztőnkről, Banitáról…

Bochkor: – Egy ilyen műsorban csak olyan emberek dolgozhatnak melletted, akiket amúgy is elviselnél. Persze a Lajossal is összeüvöltözünk néha, de ez minden barátságban, családban megesik.

Index: - Mi van olyankor, ha nem jönnek a poénok?

Bochkor: – Akkor szar napunk volt. Ennyi.

Index: - Ez kihat a többiekre is?

Bochkor: – Az ritka. Aki éppen rossz passzban jön be, nyilván kicsit háttérbe szorítja magát, és a másik virgonckodik jobban.

Index: - Ezt mondani kell?

Bochkor: – Nem, látják a többiek. Olyan, mint amikor a dzsesszzenészek egy bizonyos témára elkezdenek improvizálni, és látják, hogy fárad a dobos – ekkor a zongorista egy kicsit tovább szólózik.

Index: – Dicsekedjetek egy kicsit az elmúlt időszakban „bezsebelt” díjakkal.

Bochkor: – A Szabad Sajtó napja alkalmából Lampert Mónikától kaptunk egy díjat, amiért megpróbáltuk szimpatikussá tenni a rendőrséget.

Boros: – Nem mindenki örült neki…

Bochkor: – A szakmából páran rosszul közelítették meg a dolgot.

Index: – Az irigység szólt belőlük?

Bochkor: – Baromira. Rengeteg olyan ember dolgozik a médiában, aki nagyon gyorsan hajlamos ezt a műfajt egyfajta értéktelen valaminek bélyegezni. Emellett sokan vágynak a helyünkre, s ez persze irigységet fakaszt. Ráadásul még irritálóbb lehet, hogy tíz éve sikeresek vagyunk.

Boros: – Többen abból az attitűdből közelítik meg a kérdést, hogy ami népszerű, az már nem lehet értékes. Ez olyan értelmiségi hozzáállás, mint például az, hogy csak az a zenekar lehet értékes, amit kevesen ismernek.

Index: – Az értelmiségnek nem is szóltok?

Bochkor: – De. A mi műsorunk halál szerencsés konstelláció. A legeslegszélesebb értelemben vett néphez szólunk, de rengeteg értelmiségi is hallgat bennünket, akik a sorok között összekacsintanak. Szakmabeliek – akik értelmiséginek számítanak – nap mint nap visszajeleznek.

Boros: – Még mindig őrzöm Vágónak egy üzenetét: „Ma effektíve beszartam rajtatok. Vágó”

folyt. köv.