Sajnálom, hogy a táncművészetet is utolérte a minimalizmus betegsége. De nem féltem, kiheveri, egészen biztosan ki fogja heverni. Mert a művészet is már csak ilyen, kötődjön bármiféle csatornához, legyen szó bármilyen nyelvről, dadogásával is önmagát újítja, s legyenek bármilyen fogyatékosságai is, azokkal is csak bennünket szolgál, minket tesz teljesebbé.

A Tranzdanz társulat Tranzit című előadása első nekirugaszkodásra nem igazán bizonyult könnyen befogadhatónak számomra. Az előadás során több alkalommal volt olyan érzésem, hogy a látottaknál jóval, de jóval többre vágyom. A kezdés szerintem kifejezetten szerencsés, azonban egy jelentősebb időre – talán nemcsak az én számomra – a színpadon mintha ezzel véget is ért volna valami.

A színen megjelenő táncosok modellekhez hasonló módon vonultak be, hozzájuk hasonlóan kezdtek el pózolni, majd miután egy bődületesen nagy csattanással együtt a fények is kialudtak, összerogytak, s az újra felélénkülő fényekkel és zenével együtt újra éledtek ők is. Mindez még néhányszor megismétlődött, és a táncosok számomra minden átmenetet nélkülöző mozdulatlanságba, illetve a lehető legkevesebb mozgást kifejtő alakzatokban rögzültek.

Bármelyik művészeti ágról is legyen szó, a minimalista kifejezési formák eszközkészletük nagyságához képest jelentős mértékben képesek megváltoztatni az adott művészeti kereteket meghatározó korábbi viszonyokat. A kevesebb több lett volna elve sok esetben valóban megállja a helyét, és tényleg remekül működik. A magam részéről természetesnek érzem az igényt, hogy egy táncelőadásban valóban jóval több mozgást, mozdulatot fedezhessek fel, ugyanakkor a színpadon megjelenő, helyenként erősen lefojtott mozdulatsorokat is hitelesnek, szórakoztatónak éreztem, még akkor is, ha nem ment túl egyszerűen elfogadásuk.

Látni véltem utcán, boltban, buszon dulakodó, lökdösődő embereket, egy felgyorsult kultúra szereplőit, akiket sámánjai arra próbálnak meg rávenni, hogy lassítsanak, próbálják megélni az életet, az életüket a maguk teljességében. Szép a szándék, ahogyan igyekszik meggyőzni az előadás, hogy ne rohanjak. Hogy tudjak örülni egy gesztus, egy mozdulat szépségének, hogy ne akarjak több lenni önmagamnál, vagy, ha igen, akkor csak annyival, amennyivel a többi ember különbözni akar éntőlem.

A koreográfus, rendező, látvány- és világítástervező Kovács Gerzson Péter tradíciót megújító szándéka aligha kérdéses. Az európai és azon belül is a magyar kultúra hagyományaiba figyelemreméltó módon igyekszik bevonni más közösségek értékeit. A zenei részektől kezdve, a mozgás, illetve mozdulatelemeken át olyan képi formák is megjelennek, melyek az emberi kultúra más területein már bevált technikáknak bizonyultak.

Az előadás zenei anyagát Kovács Ferenc állította össze, aki annak egyes részeit élő zenével kíséri is. Az elhangzó felvételeken közreműködnek: Kovács Ferenc, Dresch Mihály, Szandai Mátyás, Banai Szilárd, Barabás Tamás, Kovács Zoltán, Sipos András, Égerházi Attila, Budai Sándor; Hangmérnök: Temesvári Balázs; Jelmeztervező: Szűcs Edit; Technikai Munkatárs: Payer Ferenc

Táncosok: Kántor Kata, Kocsis László, Kun Attila, Nemes Zsófia, Venekei Marianna