Amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy a Nagy Könyv 100-as listájára kit szavazzak be, a Zabhegyező könyörtelenül utat tört magának elmémben, és nem fért ahhoz kétség, hogy megtanulom leírni Salinger nevét. Mert annak idején találkozásunk szerelem volt - első látásra. Nem tagadom, hogy egy tiniknek szóló matiné hívta fel rá a figyelmem. Elég volt az a pár suta gondolat, ami elhangzott Holden Caulfield-ről - a Zabhegyező főhőséről -, és tudtam, nincs mese, Ő kell.

És hála a jó Istennek, beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. Pontosan olyan pimasz, nemtörődöm, kicsit depressziós, kicsit abszurd világgal találkoztam, mint ahogy én szeretem. Mindenből hajszálra pontosan annyit mért ki Salinger mester, amennyit kell. Viszonyom Holdennel hamar bensőséges lett, már csak a könyv "egyes szám első személy" közlésmódja végett. Már az első percekben az volt az érzésem, hogy ez a fura figura ott ül az ágyam szélén, és láblógatva meséli, meséli kalandjait. Nem néz rám, nem kérdezi, hogy érdekel-e, csak mesél és mesél. És mindeközben pontosan tudja az ember, hogy amit mond, az igaz. (Bár állítása szerint állatian hazudik, mégse fogunk gyanút.) Kalandjainak hamar hű hallgatója és „utazója” lettem.

Talán azért ragaszkodom ennyire Holdenhez, mert hasonló a sorsunk. Bár én nem voltam ennyire rossz tanuló, mint ő. Őt kirúgták, engem csak ki akartak, de ennek ellenére átmentem minden olyan iskolai procedúrán, akárcsak ő.
Nem viaskodik az eltávolítása ellen, kész tényként kezeli. Egész egyszerűen nem érdekli, hogy már a többedik iskolából kell mennie. További sorsáról nem filozofálgat, hanem hagyja, hadd történjék minden úgy, ahogy azt elrendelték. Pár napot kibérel, amíg újra hazaérkezik. (És ezalatt a pár nap alatt ismerheti meg igazándiból az ember) Családjával csak formális kapcsolatot tart fent, a húga az egyetlen, no meg a bátyja - aki forgatókönyvíró volt Hollywoodban -, akiről szeretettel mesél. Öccse meghalt, és ezt a veszteséget egész egyszerűen nem tudja feldolgozni. (Kettőnél többször nem is volt a temetőben, nem bírja, ahogy ráesik az eső a földre, és csurog le öccse hasára.)

Holden nem szívbajos, mindenkiről elmondja a véleményét, a szobatárs Ackleyről - aki mindig előtte vágja le a mocskos körmeit - éppen úgy, mint az iskoláról - aminek csak a szórólapján vannak lovak -, vagy az öreg tanárról, aki már hetvenéves és betegszagú, csíkos fürdőköpenyes. Mindent és mindenkit könyörtelenül górcső alá vesz, abban a pár napban, amíg vele van az ember. Cinizmusával vigyázni kell, mert mint egy jobbfajta vírus, hamar az emberre tapad. És megszabadulni tőle piszok nehéz.

Kóválygunk vele, rátapadva, mint egy esőkabát – abban a pár napban, ami az iskola és az otthon között telik el –, piszkos bárokba be, hotelokból ki, alszunk vele pályaudvaron, és kurvázunk, telefonjait lehallgatjuk, és várjuk, hogy teljen az idő. Igazándiból nem tudjuk, mire is várunk karöltve cimboránkkal, csak azt tudjuk, hogy unja az életét. Valamint rájövünk arra is, hogy Phoeba - Holden húga - az egyetlen, akire számíthat ebben a rohadt életben. De, hogy mi történik a parkban lévő tó kacsáival télen, nem kapunk kielégítő választ. Azt hiszem, Holden mellett én vagyok az egyetlen, akit tényleg érdekel ez a kérdés.

És, hogy miért pont Zabhegyező? Elhallásból. A többi legyen titok. Majd elmeséli Holden a könyv vége felé. Mire odaér az olvasó, addigra úgy is sejteni fogja a lényegét. Menekülni fog a középszerűségtől. És nem akarja elveszíteni ezt az őrült fickót, akitől néha a falra tudna mászni.