Az új évet felvezető cikksorozatunkban harmadikként Fenyvesi Ottó költő, író, szerkesztő, rock and roll guru, egykori lemezlovas gondolatait olvashatják az új esztendőről, fogadkozásokról, vándormadarakról, émelyítő popzenéről, szent ligetekről, új mítoszokról…

Számomra émelyítően unalmasak az új évi várakozásokkal és fogadalmakkal kapcsolatos dumák és irományok. Mintha a dátumváltás az idő múlásán kívül jelentene bármi mást is. Engem ezektől a nyálas kinyilatkozásoktól olyan renyheség fog el, hogy legszívesebben 15 órákat aludnék egyfolytában. Különben meg, teljesen mindegy, hogy mit csinálok, a feltornyosult problémák megoldásához ezer évig kellene élni, és az is valószínű, hogy nem így. Miközben csak ez az egydimenziós életünk van, amelyen úgy gurulunk végig új évtől új évig, mint vonat a síneken. A kényelem és a boldogság látszata mögött persze folyton a végtelenbe ütközünk, de mivel ez számunkra fölfoghatatlan, úgy teszünk, mintha nem is lenne (pl. a létezés titokzatossága, az érzelmek sötét mélye.) Vágyunk egy szebb új világra, társadalomra. Mivel akár akarjuk, akár nem, itt vagyunk, tehát minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a lehető legjobban jöjjünk ki ebből a végtelen semmiből.

Hogy mit várok az új esztendőtől? Az influenza ellenére visszavárom a vándormadarakat, várom a tavaszt, a nyarat, az őszt, a karácsonyt. Egyébként semmi jóra nem számítok. Valószínű, hogy a szegények még szegényebbek lesznek, a gazdagok még gazdagabbak. Az igazságtalanság győzni fog az igazság ellenében. És kampány is lesz, nyomulás: kétezerrel. Sokan kivetkőznek majd emberi mivoltukból, egyre több lesz a tömegmanipuláció, és a plázák is szaporodni fognak. És csak ömlik belőlük a nyávogó, émelyítő popzene. Olyan lesz, mintha az egész ország be lenne lőve, mintha minden be lenne hangosítva ezzel a ragacsos, fertőző, undorító förtelemmel. (Mindez híven tükrözi a szellemi és közállapotainkat.)

Egyébként, csak azt akarom mondani persze, hogy nem az újévtől kell várnunk sorsunk jobbra fordulását, hanem önmagunktól, már amennyire a külső konstellációktól egyáltalán függetlenedni lehetséges.

Próbálok reménykedni, hogy majd lassan beindul egy ellentétes folyamat is, hiszen a társadalmi modernizáció során a világ fokozatosan elvarázstalanodott – eltűntek belőle a szent ligetek, a nemtők, a szellemek, a mítoszok, a hiedelmek, a világ egyre racionálisabbá, gyakorlatiasabbá, célratörőbbé vált. Az európai elődök egzisztenciális mélysége, az emberélet drámai ellentmondásainak ismerete hiányzik a jelenleg divatos (főleg amerikai – az indiánokat kiirtó) pozitív életszemléletből.

Reménykedem, hogy a világ újra visszanyeri varázsát, újra elárasszák az igaz érzelmek, a képek, a szimbólumok és új mítoszok.