Sokan ismerik az anekdotát a kárpátaljai asszonyról, aki a Monarchiában született, Csehszlovákiában kötött házasságot, gyermeke a Királyi Magyarországon született, férjét a Szovjetunióban temette, s ő maga pedig Ukrajnában halt meg, noha világ életében ki sem mozdult Ungvárról. A szenttamási Rojtos Gallai István hasonló történetét meséli el Gion Nándor Latroknak is játszott című kvartettje (Virágos katona, Rózsaméz, Ez a nap a mienk, Aranyat talált).

Hogyan lehet túlélni, és egyáltalán, megélni azokat a változásokat az egyszerű ember szemszögéből, amelyek a 20. század első felének történelmét jellemezték? Hogyan lehet egy olyan világban embernek, magyar embernek maradni – a jelző még nem lejáratott, szó szerinti értelmében –, ahol csak azért hurcolnak meg valakit, mert más nyelvet beszél, legyen az magyar, német, szerb vagy jiddis? S hogyan lehet mindezt derűsen, mindentudóan, mosolyogva a háttérből végigélni? Úgy, mint a Virágos katona.

A négy részes történet első kötetének címében szereplő római katona egy kálváriaszoborról néz ki a világba Szenttamás határában, valahol a Bácskában. Jelen van a történetben, fontos szereplője annak – ő korbácsolja Krisztust a Golgotára vezető utolsó földi útján –, de még sincs jelen személyében. Nem áldozatát figyeli, hanem minket, két évezreddel későbbi méltatlan utódokat. A szobor merev, zárt világán kívülre fókuszál; csak teste maradt a múltban. Ott van, mert ott kell lennie; így alakult, de kívülálló. Csendes mosollyal törődik bele abba a sorsba, amelyet nem választott, de rá szabtak; végigcsinálja, mert nincs abban a helyzetben, hogy ne így tegyen, de ránk kacsint. Nem vádlón, nem fájdalmasan. Csak úgy. Kifelé. Személyes példa, hogy így is lehet, vagy az ellenkezője; nézzétek, mibe keveredtem, legalább ti vigyázzatok? Nem tudom.

Így él Gallai is. Jelen van, mert csak egyetlen egyén a történelem sodrában, balszerencséjére éppen egy olyan félévszázadban, amely történetesen az individuumot nullázta le. Megadja a császárnak, ami jár neki, de nem többet. A császárt kizárja privát szférájából: először csak gondolataiból, majd fizikailag is, házából. Otthonában nincs helye csetniknek, csendőrnek, SS-tisztnek, kommunistának. Gallaiékhoz csak emberek léphetnek be; politikai énjük az ajtón kívül marad, s csak az emberség mércéjén megfeleltek hallgathatják citeráját.

Giont szokták a népi írók nemzedéke kései utódjának tartani. Témája szerint valóban ide is lehet őt sorolni – amennyire az ilyesféle kategorizálások helytállóak. Szereplői egyszerű parasztemberek, akik nem folynak bele a nagypolitikába, nem nemzetiség vagy politikai hovatartozás szerint ítélik meg a másikat, hanem egyetlen mérce, az erkölcs az, ami alapján valakit beinvitálnak portájukra, ültetik asztalukhoz, isznak s kártyáznak vele. Ugyanakkor van Gion írásaiban valami Hrabal könnyedségéből, naivitásából és humorából is. Természetesen az eltérő földrajzi környezet, a kegyetlen, balkáni világ nem azonos a cseh sörfőzdék és kisvárosok bájos vasárnap délutánjaival; mégis, a század abszurditására azonos a válasz.

Gion február elsején lett volna 65 éves. Élete utolsó évtizedét az anyaországban töltötte. „Azt sem mondanám, hogy rosszul érzem magam, mert olyan divatos hangoztatni, hogy Budapest mocskos, meg ez az ország csúnya és rossz. Én nem tartom ilyennek. Ami valójában zavar engem, aki azelőtt csak vendégként jöttem ide, de most már itteni lakos vagyok, és ebbe kell beilleszkednem, az zavar igazából, hogy túl sok a rosszkedvű ember. Több jókedvű embert szeretnék látni. Persze beszélhetünk, hogy mennyi kifogásolnivaló van az emberekben, meg az országban is. Én mindig szerettem ezt az országot, kívülről is, belülről is szeretem.”

-bé-