Levegőt!

Thomas Bernhard: Kioltás

…és természetszerűleg most nem is írhatok másként erről a könyvről, csak az ő modorában, az ő egyedi, utánozhatatlan gyalázkodó stílusában, az ő mondatai után loholva, az ő szavait utánozva, egyetlen lélegzettel…

… amit néhányan annak tulajdonítanak, hogy tüdőbajban szenvedett, és éppen ezért hosszú mondatokban próbált a levegő után kapkodni, római levegőhöz természetesen, mely római alatt nem azt kell érteni, hogy olasz vagy itáliai ájer, hanem csak valami tiszta luft, ami a tüdejére nehezedő burgenlandi légkörből felszabadítja, ami ettől az általa előszeretettel és túlzóan, sokak számára felháborító módon elnevezett „katolikus-nemzetiszocialista” gyilkos mocsárból kiszakítja, eltávolítja a hájas és hazug „borosüvegdugó-gyárosok”, velejükig perverz „wolfseggi vadászok” területéről, akik persze a legaljasabb népség, ahogy természetszerűleg idővel minden foglalkozásról végül kiderül, hogy a legaljasabb mesterség, és a legalávalóbb emberek művelik, és ezért Bernhard végső soron nem kímél ebben a kelet-közép-európai térségben senkit, a vadászokat, akikben az egész emberiség hóhérait véli felfedezni, éppúgy nem, ahogy a legmélységesebb hazugsággal felvértezett köztisztviselőket és bitang tanárokat, a képmutató papságot és kretén egyházfőket, hitvány politikusokat és államférfiakat, de korlátolt családját sem, leginkább pedig az államot, azon belül is az osztrák államot, ezt a kíméletlen államszörnyeteget, amely az ártatlan embereken aljasul keresztül gázol, a náci „vérrendjelviselőknek” pedig magas nyugdíjat biztosít és évtizedekig rejtegeti őket gazdag nyárspolgárok villáiban, de mindez persze az ő végtelenített monológjaiban csupán egy szélsőségesen általános világállapot, nem vonatkoztatható feltétlenül az ausztriai vagy a német vagy az európai demokrácia-rezsimre…

… és persze nem tűrheti az igazság meghamisítását sem, nem mintha ő maga birtokában volna az igazságnak, sőt, ebben az utolsó könyvében olyan aljasnak képes mutatni önmagát, ahogy azelőtt sohasem, ugyanolyan lidérces kíméletlenséggel ás le önmaga legvégső romlott rétegeibe, ahogy eddig saját gyalázott hazája minden apró részletét gyalázta, nem, természetszerűleg nem azért követeli az igazság kimondását, mert ő maga pontosan ismeri az egyetlen biztos igazságot, hanem mert értelmes, szellemi ember mást nem is tehet, mint kényszeresen keresni és leleplezni a hazugságot, szinte fanatikus módon, „túlzásművészettel” kutatni az igazat és megtalálni a hamisat, a borosüvegdugó-gyárosok és szellemtelen üzletemberek természetszerűleg megtehetik az ellenkezőjét, mert ők undok és hazug, gátlástalan gazemberek, ahogy mindenki más ebben a kelet-közép-európai szeméttelepen, az ostoba kispolgárokon és gonosz parasztokon keresztül egészen az undorító elithez tartozó sznob és infám, csalárd, ravasz, elvetemült és jellemtelen, közönséges és alpári tahókig, akik jól fésült irodáikban a bürokratizmus barikádjai mögé bújva igázzák le az emberi kultúrát és az emberi tehetséget…

… mert végső soron Bernhard prózája erről szól, a kultúra haláláról, amelyet mi magunk, önként viszünk véghez, az európai kultúra végső pusztulásáról beszél Bernhard, és ebben az utolsó könyvében, amely egyes pontokon, akár egy szabályos családregény, letisztult és szinte klasszicizálódott, nos ebben a könyvében Bernhard végül olyannyira elátkozza ezt az egész debilizált, idiotizmusban hempergő, gyengeelméjű, züllött világot, amennyire azelőtt még sohasem, és végül sikerül neki, amit eltervezett, igen, sikerül önmagát kioltania, sikerül kioltania az egész elaljasodott emberiséget, ezzel a hatalmas gyalázat-katedrálissal sikerül kioltania mindent…

…de végül persze azt is tudni kell, hogy Bernhard gyűlöletfúgái, mint zenei kompozíciók, lényegében nyelvi képződmények, és aki olvassa, annak egyszerre felemelő, hihetetlenül szórakoztató és halálos csapás ez a minden tabut felrúgó hatalmas szitokmassza, brutális átokgépezet, amely komoly segítséget jelentene a mi hazánkban is, ha olvasná végre a magyar átlagolvasó is, ha megismerkednénk végre Bernhard kegyetlenül tiszta nézőpontjával és belelátnánk mi magunk is, az ő gyönyörű gyalázkodása révén, a nagy botor magyar puszta önfejű, korlátolt, nevetségesen kicsinyes, provinciális ostobaságába, ha beismernénk végre Bernhard által évtizedes hülyeségeinket és téveszméinket, tökéletlen alkatunkra megfelelő gyógyír volna Bernhard élvezetes prózája, ha már nem termeltünk ki eddig mi magunk egy ilyen isteni gyalázózsenit, ahogy Esterházy nevezi őt, legalább olvassuk őt sebesen, hátha még nem késő, nekünk, magunknak sem, e Thomas Bernhard-i világgal rokon magyaroknak…..

Rovat: