Vasilescu János műgyűjtő kollekciójának egy aprócska részlete érkezett a Csikász Galériába. A kiállítás eszembe juttat egy néhány évvel korábbi eseményt. 1999-ben egy Vass László nevezetű cipőgyáros birtokában lévő műveket mutattak itt be, s a modern és kortárs konstruktivista műalkotásokból rendezett tárlattal indult az a munka, melynek végeredménye egy profi állandó kiállítás, a Modern Képtár – Vass László Gyűjtemény lett.

A Vasilescu Gyűjteménnyel így már nem járhatunk, hiszen idősebb Vasilescu János 2001-ben a magyar államnak ajándékozta páratlan képzőművészeti gyűjteményét, s a műalkotások elhelyezésére kiírt pályázat nyertese 2004-ben Győr lett.

Az út Vasilescu Jánostól Győrig rögös volt. A műgyűjtő fia, ifjabb Vasilescu János, édesanyja halála után részt követelt az értékes alkotásokból, hivatkozván arra, hogy a gyűjtemény szülei közös tulajdonát képezte. Az anyai örökséghez való jogát azonban apja ellen elkövetett könnyű testi sértéssel próbálta érvényesíteni. Ahogy akkoriban a Terasz tudósított róla: „egyszerűen felment apja lakására, összeverte őt, és elhozott néhány nagy értékű képet”. A fiút három év börtönre ítélték, a képeket pedig visszaszolgáltatták a műgyűjtőnek. Ám ezzel párhuzamosan megindult az örökösödési per, melyet első fokon ifjabb Vasilescu János nyert. Ezzel kimondatott: joga van az örökséghez. De hogy ne legyen ilyen egyszerű a történet, a Legfelsőbb Bíróság később hatályon kívül helyezte ezt a döntést, az apa pedig – biztos, ami biztos – a magyar államnak ajándékozta a műtárgyakat annak érdekében, hogy a gyűjtemény egyben maradjon. A nagylelkű gesztus azonban jó ideig csak ajánlat maradhatott, mivel az elsőfokú bírósági végzés értelmében lefoglaltak és zároltak 150 alkotást. A várakozások szerint a művek 2003-ban kerültek volna a Modern Magyar Művészeti Múzeumba, de a gyűjtemény sorsa a perek lezárásáig függőben maradt. A csúnya történet vége az lett, hogy 2003 januárjában apa és fia peren kívül megegyezett, idősebb Vasilescu János pedig kegyelmet kért fiának.

Ahhoz képest, hogy a téma képzőművészeti, a pereskedés alatt a média sokat foglalkozott a gyűjtemény sorsával, pláne hogy az összekapcsolódott egy másik vitatott problémával, a Modern Magyar Művészeti Múzeum kérdésével, melynek gerincét alkotta volna Vasilescu János gyűjteménye. A sajtó a csúnya ügyeket szereti, de a botrány taglalása kapcsán legalább esett néhány szó egy igen értékes kollekcióról. S most, hogy mi is csámcsogtunk egy kicsit Vasilescuék perpatvarán, eresszünk meg néhány lélekemelő gondolatot is e műalkotások kapcsán.

A romániai születésű Vasilescu János 1945 után telepedett le Magyarországon, s az ötvenes években orvosi műszerészként tett szert nagy vagyonra. Dicsérendő módon anyagi javait eszmei értékre váltotta: a hatvanas években képzőművészeket támogatott, s munkáikat vásárolni kezdte. Azok az alkotások izgatták, melyek képi világa radikálisan szembefordult a szocialista realizmuséval. Ízlését a korai avantgárd, az Európai Iskola, a szentendreiek, az Iparterv nemzedéke és a kortárs festészet új áramlatai mentén határozhatjuk meg.

A veszprémi válogatás kicsiny töredéke a kb. 400 műből álló kollekciónak. A néhány teremnyi kiállítás azonban olyan nagynevű képzőművészek munkáiból áll, akikről még a középiskolás művészettörténetnél megrekedt magamfajták is halottak harangozni.

Köszönhetően a szomszédos Vass Gyűjteménynek, különösen otthonosan mozoghatunk most a Csikász Galériában. Kassák Lajos, Nádler István, Deim Pál, Korniss Dezső, Maurer Dóra absztrakt közléseit ma, a Vass Gyűjtemény második állandó tárlatának idején, egy veszprémi lazán élvezni tudja.

Az ilyen kiállítások nemcsak a művekről és az alkotókról szólnak, hanem a gyűjtőkről is, akik a képekkel együtt saját nevük fennmaradását is megvásárolják, és talán meg is érdemlik. A jó műgyűjtő nem befektet, hanem a képzőművészet iránti szeretet mozgatja. A Csikász Galériába érkezett műtárgyak zűrzavaros történetét végiggondolva, s látva a kollekció darabjait, azt hiszem, idősebb Vasilescu Jánost is a szenvedély hajtja.

A képzőművészek szerint a gyűjtők kevesen vannak, s a mecenatúra intézménye manapság nem nagyon működik. Talán aki venne képet, annak nincs pénze, akinek pedig van, annak nem sikk progresszív képzőművészetre költeni. A Csikász Galériába lépve egyik bölcsész ismerősöm sóhaja jutott eszembe, aki néhány éve, jövőnk latolgatása közben, kisfröccsel a kezében, fátyolos hangon ezt mondta: „Istenem, ha sok pénzem lesz, veszek egy Nádlert!” Remélem, jól megy neki.