Nős, egy gyermek apja, 29 éves, negyedik éve él Veszprémben. Nem készült levéltárosnak, ám lenyűgözik a múlt emlékei. Szereti, ha csillagos felette az ég, és ha 2000 méteres hegyeket kell meghódítania – és hajnalonta latin auktorokat olvas. Ja, és szereti a vidéki életformát – talán épp azért, mert belekóstolt a fővárosi létbe.

Index: – Mint mondtad, nem előre megfontolt szándékkal lettél levéltáros. Hogyan keveredtél a szakma felé?

Hermann István: – Nem készültem levéltárosnak. Mint fentebb említettem, az Érseki Levéltárba kerülésem véletlennek köszönhető. A levéltár nem volt ismeretlen számomra, egyetemista koromban többször kutattam a Magyar Országosban, s használtam a veszprémi levéltárak, a Megyei és az Érseki anyagát is. Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy más kutatni és más dolgozni. Abban, hogy kezdeti félelmem elmúlt, és négy év után – talán nem elbizakodottság – elmondhatom, hogy kezdek beletanulni a szakmába, nagy részük volt kollégáimnak, akik közül ketten már nincsenek köztünk. Talán név szerint is megemlíthetem őket: Rajczi Pál néhai ugodi plébános, Körmendy József néhai felsőörsi prépost, illetve Kredics László az érseki könyvtár könyvtárosa. Rajtuk kívül a Veszprém Megyei Levéltár dolgozóinak kollegiális támogatását tudhattam és tudhatom magam mögött, amit ezúton is szeretnék megköszönni.

Index: – Tudják az emberek egyáltalán, hogy mire jó a levéltár?

HI: – A levéltárakról, a bennük folyó munkáról az „átlagembernek” kevés fogalma van. Tapasztalom ezt nap mint nap, amikor érdeklődőknek mutatom be a levéltári anyagot és a velük való munkát. Kisiskolásoktól egyetemistákig, felnőttekig sokan jártak már nálunk, s mindegyikük érdeklődve figyelte a bemutatott dokumentumokat. Azt hiszem, mindenkit megfognak a múltból ránkmaradt tárgyak, feljegyzések. A varázsuk talán képzeletmegindító hatásukban rejlik. Olyasféle ez, mint amikor gyermekkorunkban mesét mondott édesanyánk vagy nagymamánk. Mi csak ültünk, és a képzeletünkben megelevenedtek a történetek. Hasonló dolog játszódik le akkor is, ha régi tárgyakat, régi feljegyzéseket fogunk vallatóra. A múlt elevenedik meg a képzeletünkben. Mindegy, hogy „szakemberként”, történészként vagy érdeklődő „laikusként” kerülünk szembe a múlt emlékeivel. A levéltárosi munkának ez a varázsa, a nap nap után felfedezett újabb és újabb történetek, a szakma ellenkezésével keveset törődve mondhatnám azt is, hogy „mesék” átélése. Azt hiszem, ez keveseket hagyna hidegen, én is a hatása alá kerültem.

Index: – Levéltárosi mivoltodon kívül másként is megjelensz a veszprémi közéletben. Nevedet olvashatjuk a Veszprémi Szemle szerkesztőségének tagjai között is. Hogyan kerültél kapcsolatba a folyóirattal?

HI: – Ha őszinte vagyok, a Veszprémi Szemle vajmi keveset köszönhet nekem. Tölgyesi József, a lap alapító főszerkesztője viszi a vállán mindmáig az egész vállalkozást. Egy éve vagyok a tagja a szerkesztőségnek, azóta a cikkek előzetes szakmai elbírálásában veszek részt. Arra a kérdésre, hogy hogyan kerültem a szerkesztőségbe, én nem tudok válaszolni, talán a főszerkesztőt kellene megkérdezni. Én nagy megtiszteltetésnek éreztem a meghívást, s az irányomban megmutatkozó megelőlegezett bizalomnak.

Index: – A Veszprémi Szemle helytörténeti folyóirat, adódik a kérdés: mennyire lokálpatrióták a veszprémiek?

HI: – Levéltárosként elsősorban a város lakosságának lokálpatrióta részével találkozom. Ha a lokálpatrióta jelzőt a környezetére figyelő, városáért tenni kész emberekre alkalmazom, azt hiszem, Veszprém szerencsés helyzetben van. Elég végiglapozni a városban megjelenő periodikákat, figyelni a meghirdetett programokat, s érezhetjük, hogy Veszprém lakossága több egymás mellett élő emberek tömegénél. A civil szervezetek, egyesületek át meg átszövik a várost, s én ezt nagyon fontosnak tartom. Ez is egyike a vidéki lét előnyeinek.

Index: – Mik a hosszabb távú terveid, szeretnél maradni a városban, meggyökeresedtél már Veszprémben?

HI – Erre nehéz válaszolni. Veszprém befogadó város, itt megtalálhatják a helyüket a magamfajta, máshonnan érkezett emberek. Mindenképpen az a hely, ahol le tudnám élni az életem, de ez sok olyan tényezőtől függ, amelyről előre nem tudhatok. Így előre csak azt állíthatom nyugodt lelkiismerettel, hogy nincs ellenemre az itt maradás, de nem zárok ki más lehetőséget sem.

Index: – Mit csinálsz, amikor nem a levéltárban vagy?

HI: – Mióta megnősültem, és különösen mióta megszületett a kislányom, elsősorban a családommal töltöm a szabadidőmet. A lakáshoz – amiben lakunk – tartozik egy icipici kert, ezt igyekszünk minél szebbé tenni a feleségemmel. Sokat járunk kirándulni nem csak a környékbe, hanem messzebb is. Egyik kedvelt célpontunk a Tátra, ahová megismerkedésünk óta minden évben visszajárunk. A természetjárás iránti szeretetemet szüleimtől örököltem. Első komoly túrámat hétévesen „teljesítettem”. Ez egy édesapám által szervezett két hetes zempléni vándortábor volt, aminek az első hetét becsülettel le is gyalogoltam. Mi is igyekszünk átadni a természet szeretetét a lányunknak. Már két alkalommal volt velünk a Tátrában, s egyszer megmásztunk együtt egy 2000 méter fölötti csúcsot is. Nem volt még fél éves, a nagyját átaludta. Emellett szeretek olvasni – mi mást csinálna egy levéltáros –, s természetesen nem csak történelmi témájú könyveket. A szépirodalom mellett – különösen közel áll hozzám a 19. századi orosz irodalom – érdekelnek a nyelvek, a nyelvtörténet is.

Index: – Ezzel magyarázható, hogy hajnalonta latin auktorokat olvasol?

HI: – Latin szakon végeztem, a latin nyelvet különösen szeretem. A történelem miatt kezdtem el latinul tanulni, de az egyetemen megérintett a görög–római világ. Sajnos görögül nem tudok meg. Mindig szerettem a latin irodalmat, s eredeti nyelven olvasni nagyon nagy élmény. Teljesen más, mint a fordítások. A reggeli időpontnak már praktikus oka van, a feleségem és a lányom még alszik, s ennek köszönhetően úgy olvashatok rendszeren egy-másfél órát, hogy nem tőlük veszem el az időt.