Az idei könyvhét egyik nagy meglepetése, hogy Tóth Krisztina versek után ezúttal prózakötettel jelentkezett. Bár még csak a könyv derekánál tartok, muszáj hírül adnom, hogy rég olvastam ennyire élvezetes kortárs kisprózát, mint amilyen a lírikus hölgy első novelláskötete.

Az nyilvánvaló már néhány éve, hogy Tóth Krisztina a mai magyar költészet egyik legizgalmasabb jelensége. A versolvasó közönség körében is a legkedveltebb poéták közé sorolható, és a kíméletlennek hitt, merev elméletekkel felvértezett kritikusok is kedvelik, aminek egyik tanúbizonysága, hogy munkáival rendszeresen foglalkoznak a napilapok, meghatározó folyóiratok. Költészetét illetően tehát csak néhány jól bevált közkeletű megállapításra szorítkozhatok, említhetem az Újholdasok „Nemes Nagy” hagyományát, a tárgyias líra tradícióit, a hosszan áradó, finoman megmunkált szép versmondatokat, és persze az apró megfigyelésekre alapozott, jellegzetesen lágy, női hangot, ami bizonyos pillanatokban tragikusan katartikus rajzolatokba is képes hajlani. Amikor kiderült, hogy a hazai líra királynője nemsokára novellákban nyilatkozik meg, izgatottan vártam, vajon mit tud nyújtani a jellegzetes költői tónus prózára hangszerelve. Arra azonban nem számítottam, hogy az irodalmi kirándulás új dimenziókat képes megnyitni bennem.

Tóth Krisztina Vonalkódja tizenöt történetet tartalmaz, és már ez a rövid lélegzet szimpatikussá tette a vékonyka kötetet. Arra is rájöttem hamarosan, hogy nagyjából ugyanazzal a hanggal van dolgom, mint a versekben, csak most éppen apró történetek közvetítik a belső izzást és az olvasót kényeztető szövegszépséget. Végül néhány oldal után rádöbbentem, hogy ezek az írások egy jól körülhatárolható korszakról és a szerző ifjúkoráról szólnak. Éppen azt az időszakot ragadják meg, amely az én gyermekkoromat is keretezte: a hetvenes-nyolcvanas éveket. És bár igen veszélyes próbálkozás visszanyúlni a saját időnkbe, mert az emlékezés stációi a szövegben számos csapdát rejtenek, csak a legnagyobbak vagy a zseniális dilettánsok vállalkoznak ilyen vakmerő kalandra, a szerző biztos kézzel ír és nem téved.

Trükkje csupán annyi, hogy mindenfajta trükk nélkül, szándékolt hangsúlyoktól, hamis nosztalgiától és elbeszélői szerepektől mentesen, egyszerű és egykedvű, közvetlen keresetlenséggel számol be szituációkról, emberi figurákról. Világos, dísztelen történeteket ír le, emlékmorzsákat emel fel és ízlelget, vallomásokat tesz egy megnevezetlen elbeszélővel a középpontban. Hogy önéletrajzi szövegekről van-e szó, az most teljesen indifferens. A lényeg, hogy a beszélő Én résztvevője, szereplője és tanúja ezeknek a történeteknek, így aztán rögtön adódott számomra a belehelyezkedés lehetősége: a dimenzió, ahol valójában mindezt én magam élem meg, hiszen magam is hasonló környezetben, helyzetekben pergettem korai éveimet. Én is éltem vonalhálós lakótelepeken, voltak furcsa vidéki rokonaim, beteg kutyám, én is voltam halálosan szerelmes kamasz koromban az osztálytársamba, és én is kívántam a halált egy-egy végzetesnek látszó csalódás után.

És innen már csak egy lépés, hogy bevalljam: Tóth Krisztina hangja és érzékenysége határozottan olyan, mintha belőlem szólna, s ahogy a szerző prózába olvasztja jellegzetes lírai beszédmódját, ráadásul a saját generációm kollektív emlékezetének tárgyai, alakjai közé helyezi történeteit, óhatatlanul megnyer magának.

A kereskedők tudják, hogy a vonalkód sok mindent elárul egy termékről: például azt, hogy melyik országban készült, és milyen árucsoporthoz tartozik. Ez a tizenöt történet, akár valami bőrbe égetett bélyeg, talán éppen ilyen pontosan árulkodik a szerző múltjáról, ifjúkoráról, személyiségéről és a megjelenített korszakról is. Az pedig már külön nyeremény, ha ez a világ kísértetiesen hasonlít az olvasó tapasztalataira, és azonos érzéki-gondolati szűrőn keresztül jelenik meg. Részemről ez a kivételes találkozás létrejött Tóth kötetének lapjain.