Régóta szerettem volna eljutni a Magas-Tátrába, vonzottak a kétezer méter fölötti csúcsok, a lanovkák, no és persze a híresen jó szlovák turistautak. A balul sikerült vízitúra után kicsit óvatosabban és elővigyázatosabban, de belevágtunk magashegyi gyaloglásainkba. Heten, mint a gonoszok.

Indulás reggel 6:15-kor a Keletiből, majd ötórányi vonatozás után Poprádon átszállás a tátrai villamosra. Ezt leginkább az itthoni MÁV Desirokhoz lehet hasonlítani, annyi különbséggel, hogy elektromos, de ugyanolyan hipermodern közlekedési eszköz. Szállást Tátralomnicon foglaltunk, megfizethető áron. Egyáltalán, az egész Tátra-vidék magyar pénztárcához mérten tejesen megfizethető, a sörök és a szállás olcsó, a közlekedés is. (Imre, sajnos buszra egyszer sem szálltunk.)

Tátralomnic fölött tornyosul a Lomnici-csúcs, amit sokáig a Tátra legmagasabb pontjának hittek. Különlegessége az, hogy minden fizikai erőfeszítés nélkül föl lehet rá jutni, mindössze egyik lanovkáról kell átszállni a másikra. A társaságból azért nem mindenki vállalta a lanovkázás fájdalmas és szédítő élményét, ugyanis minden különösebb magyarázat nélkül már az első lanovka is meg-megáll, himbálózik százméteres magasságok fölött, a második pedig egyszerűen félelmetes. A szerkezet minden felfüggesztés nélkül teszi meg a kezdő és végpont közötti közel két kilométeres távolságot és hatszáz méternyi szintkülönbséget, nem ritkán három-négyszáz méteres mélység fölött himbálózva. Embert próbáló.

A Magas-Tátra és a turistautak rendszere viszonylag könnyen áttekinthető. Lent, a völgyben húzódik a Kassa-Pozsony vasútvonal, mintegy hatszáz méteres tengerszint fölötti magasságon. A csúcsok felé a következő lépcső a villamos vonala, nagyjából ezer méteres magasságban, amely harminc kilométer hosszan fut félkörbe a hegyek alatt, településről településre. Erről a magasságról indulnak fölfelé a patakvölgyekben a turistautak, hogy elérjék a következő szintet, a Magisztrális („piros jelzés”) vonalát. Ez gyakorlatilag a villamos vonalát követi csak feljebb, ezerötszáz-kétezer méter magasban. Itt találhatók a menedékházak első vonalai. Hatalmas meglepetés az egyszeri magyar turistáknak, hogy ilyen magasságban üzemelő büfékre, vendéglőkre, sőt, valódi szálláshelyekre akadhat. Jellemzően itt vannak a különféle tavak is, például a Poprádi-, a Csorba-, a Kőpataki-tó, s egyben itt húzódik a törpefenyvesek és a puszta sziklás területek határa is. Innen már vagy az egyes csúcsokra lehet feljutni, vagy a tavakat tápláló patakok mentén, majd azokat elhagyva lehet a hágókat megmászni.

Természetesen naivak voltunk. A szlovák turistatérképeken nem a megtett út hossza a jellemző adat, hanem az azok megtételéhez szükséges idő. Így nagyjából ki lehet kalkulálni, hogy mennyi idő lesz egy túra, hogy ne sötétedjen rá az emberre valahol kétezerötszáz méteres magasságban. Szintén jellemző, hogy a túrákat általában hajnalban kezdik, a villamos is már fél öttől szállítja a lelkes túrázókat. De nem minket. Hét embert, ha nem diákcsoporttal megyünk, nagyon nehéz koordinálni. Egyszer sikerült fölkelnünk hétkor, de inkább nyolckor, vagy még később lehetett életet lehelni a bandába. Hosszabb túrákra, hágók vagy csúcsok megmászására nem is lehetett gondolni. Azért sem, mert sehol, sem interneten, sem túrakönyvekben, sem sehol nem találtunk egyetlen félmondatnyi utalást sem arra, hogy a turistautak kőből, pontosabban sziklából vannak kirakva, amelyeken meglehetősen nehézkes a mozgás, lefelé pedig kifejezetten kényelmetlen és olykor veszélyes. A térképen jelölt időket fölfelé tudtuk tartani, de lefelé bizony másfélszeres szorzóval kellett számolnunk. Persze úgy tűnt, hogy csak mi voltunk ilyen amatőrök. Mások boldogan szökelltek lefelé is a sziklákon, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

Ami a kirándulás szomorúbb része: az emlékezetes 2004-es vihar óta, ami szinte teljesen kipusztította a fenyveseket a villamos és a vasút között, semmi látható változás nem történt. A rönköket elszállították ugyan, de a táj úgy néz ki, mintha bombatalálatot kapott volna. Csonka fatörzsek, pajzsukkal embermagasságban kifordulva, néhol egy-egy ötven méteres magányos fenyő. Újratelepítésnek, fásításnak semmi nyoma. Félő, hogy ahogy korábban az ember elhódította az erdőtől a Szepességet, úgy most a természeti csapás és a rossz erdőgazdálkodás miatt újabb hatalmas erdőséggel lesz szegényebb a Kárpátok.

Biztos, hogy visszatérünk még ide. A csúcsok, a hágók lenyűgöző magasságukkal várnak minket, s talán már felkészültebbek és összehangoltabbak leszünk. Szóval folyt. köv.