Halkan nyüszítünk, mint egy melankolikus öleb, ahelyett, hogy legalább fenyegetően ugrándoznánk, mint némely életrevaló korcsok. Kosztolányi Dezsőék azzal szórakoztak az 1920-as években egy társaságban, hogy megpróbálták egyetlen szóval (gyorsan és szeszélyesen) jellemezni a népeket – azonnal bocsánatot is kérve, ha egyben-másban tévedtek volna.

Persze, sztereotípiák, de azért találó, hogy Magyarországról nem más jutott eszükbe, mint hogy: sóhajt. Olaszország dalol, Spanyolország táncol, Franciaország cseveg, Németország tanul. Magyarország sóhajt. Kínáról azt írták: bandzsít. Kínáról nekem most, 2006-ban az évi 15 százalék körüli a GDP növekedés ugrik be és nem a ferde szem. Meg a sárga irigység – amivel figyeljük a gazdasági fejlődésüket.

Magyarországon bezzeg nagyjából változatlan a helyzet, már megint semmi jóban nem reménykedhetünk, legfeljebb a vak véletlenben. Isten óvja Magyarországot! – jutott eszembe a nemzeti ünnep előestéjén kiszivárogtatott konvergencia program okán. Merthogy az uralkodó réteg, a politikai és gazdasági elit aligha fogja megóvni. Hogyan is óvná, mikor hiányzik belőle a bölcs előrelátás, az ép erkölcsi érzék. Ha lenne neki ilyen, még majd zavarná a döntésekben. Mindeközben itt áll befürödve az ország egy újabb államalapítással is felérő, történelmi döntéssorozat előtt.

A csapból is ez folyik: dől majd a sok lóvé az EU-ból, 8–10 ezer milliárd forint. Azt a nyomasztó körülményt már nem hangoztatják, hogy először is meg kellene határozni legalább tíz évre előre az ország fejlesztési irányait, a kitörési pontokat, olyan befektetéseket segíteni, amelyek hosszabb távon is sikeresek lehetnek, így lehet tényleg Magyarországé ez a pénz. Az Európai Unió felzárkóztatási alapjából nem szórják a pénzt az új tagoknak. Okos projektekkel időben meg kell pályázni a fentebb említett irdatlan mennyiségnek tűnő pénzeket. Azonban ahhoz, hogy a gazdaság és a társadalom különböző szintjei tervezni, pályázni tudjanak, ma már világosan látni kellene az irányokat, hogy mire készül a kormány. Széna-e vagy szalma? Készül ugyan egy konvergencia program az államháztartás egyensúlyának helyrebillentésére, továbbá elkészült a NFT2-nek becézett nemzeti fejlesztési terv, de kutya legyek, ha ezekből bármi használható konkrétumot megtudhattunk ezidáig.

Szó, szó, szavak. Közhelyek halmaza. Az ember ilyenkor a fejéhez kap, és közgazdászok után kiált. Hol van a sok fiatal gazdasági szakember, doktorandusz és doktor, akiket évente ezerszám képeznek az egyetemeken. Nem engedik szóhoz jutni őket? Nincsenek elképzeléseik? Vagy kár a gőzért? Miért nincs érdemi vita, miért nem hallani az érvelést egyik vagy másik, vagy több fejlesztési irány között? A nemzeti ünnepen is, miről ment a duma két tűzijáték között? Nem ám a fejlődésről, hanem hogy jövőre és azután is sokkal rosszabbul fogunk élni (mintha eddig olyan nagyon jó lett volna), növekednek az elvonások, csökken a reálkereset, több lesz a munkanélküli, csökken a fogyasztás, lassul a gazdasági növekedés és jó sokára lesz eurónk. Majd ha leszoktunk az evésről. Körülbelül ennyit ígérnek az ország döntéshelyzetben lévő vezetői.

Az vesse ránk az első követ, aki az ilyen szépen felvázolt jövő hallatán nem ereszt le a torkán mindjárt két üveg bort, és mindeközben nem sóhajtozik még nagyobb beleéléssel. Az idegességtől zizeg a vonatjegy a kalauz kezében, még a pszichiáter is ideges. Én sem vagyok már biztos benne, hogy a sok egzecíroztatás, ami velünk történik, nem olyan-e, mint a rugó feszítése? Hogy egyszer majd úgyis vissza kell ugrania.

Fenyvesi Ottó költő, író, szerkesztő