Naiv útleírás, melyben nem lesz szó sem angol hidegvérről, sem tiszta gallérról, sem véres, sem pedig átsült marhaszeletekről – és arról sem, hogy az angoloknak több mint száz szavuk van az esőre. Az angol királynő édesanyja pedig nem fog több sört csapolni a cikk folyamán.

Vezetni Angliában olyan, mint tesztelni egy számítógépes játék új verzióját: hogy mit kell csinálni, azt mindkettő esetében csak sejtem, és a cél mindkét esetben az életben maradás. Az utakon viszont: 1. a nehezebb pályarészek – pl. balra induló körforgalom – előtt nem menthetem el az állást arra az esetre, ha elsőre nem jól venném az akadályt; 2. egy életem van; 3. a gyalogosok nem számítógépes grafikák, hanem valószínűleg családjuk van. E három dolog bőven elég ahhoz, hogy az „Átugrom kocsival a boltba” című pálya is hihetetlen adrenalinmennyiséget gerjesszen bennem. Erre tesznek rá egy lapáttal a kormány és a műszerfal jobb oldali elhelyezkedéséből fakadó extrák, melyek meglepő dolgokat hoznak ki az angol autók terén tapasztalatlan vezetőből. Én sebességváltás helyett általában indexeltem, a kézifék behúzása, illetve kiengedése helyett pedig lehúztam az ablakot. És mielőtt még bárki megkérdezné: igen, mentem szemben a forgalommal – de csak kétszer.

Angliában a „Vigyázat, szarvas!” tábla nem azt jelenti, mint nálunk. Ott a táblával nem csak riogatják az autósokat, hanem a szarvas – ahogy az be van ígérve – tényleg jön. De nem átszalad az úton, hanem besétál az út közepére, körülnéz, legelészget egy kicsit az út széléről, odahívja a barátait, csendben megoldanak egy matekpéldát a felezővonalnál, aztán nagy nehezen elvánszorognak. A forgalom pedig ezalatt áll, és mindenki arra vár, hogy a kedves kis szarvasok eltakarodjanak végre az erdő sűrűjébe. Biciklizni egy ilyen úton elég bizarr. Kifejezetten zavarban éreztem magam suhanás közben tőlem karnyújtásnyira álldogáló és képembe bámuló szarvasok tekintetétől övezve.

Beszélgetni egy angollal olyan, mint diszgráfiás gyerekkel levelezni. Amit én akarok, azt jobbára megérti, de az én oldalamon általában van valami gond a dekódolással. Anglia lakói – a feketék, az ázsiaiak és a lengyelek – jobbára érthető akcentussal beszélik a nyelvet, ám az elenyésző kisebbség, az angol lakosság minősíthetetlen kiejtésére Demény Anna tanárnő biztosan kettest adna év végén. Mély beleérző képesség kell ahhoz, hogy főképp a metakommunikációs eszközökre koncentrálva az „Uóde!” felkiáltásban felfedezzük a „Who are there?” kérdést vagy a „uóge” hangsorban a „what I get”-et.

A televíziózásról futólagos tapasztalataim vannak, melyek a következők: Angliában még megy a Big Brother. Angliában az a vicces tévésorozat, amiben gusztustalankodnak. (Megfigyeléseim szerint a hányás a nagyon vicces kategóriába tartozik.) A tévében rendesen beszélnek. Ott tartózkodásom alatt vendéglátóim körében nagy port vert fel az, hogy egy ember bejelentette a tévé nyilvánossága előtt, hogy hetente csak egyszer mos fogat.

Angliában úgy eszik az ételeket, hogy a gombának gombaíze van, a borsónak borsóíze, és a húson sincs semmi fűszer. Minden olyan ízű a tányérban, amilyennek a teremtő teremtette – és én láttam, hogy ez jó. Mégis, azt kell mondjam, Angliában a legjobb kaja a csirkés girosz, a legjobb étterem pedig a Wong Cheng Buffet.

Angliában elmondhatatlanul finomak a borok. A Tesco-ban vásárolt normál árfekvésű ausztrál, kaliforniai és chilei palackok kóstolása után megállapítottam, ilyen jót itthon vagy nem ittam, vagy nem emlékszem rá. Találtam egy magyar bort is a polcokon, bizonyos nagyrédei kékfrankost, amit egy nemlétező, olaszos hangzású magyar hegyről neveztek el. De az másnap volt, és akkor már csak a sört kívántam. Mert Angliában ugyebár elmondhatatlanul finom a sör és az ale.

Anglia legjobb kocsmája a Gay Gordons Wine Bar a Soho-ban. Kizárólag jó bort lehet kapni, mást semmit, még vizet se. Az 1920-as évek óta nem törölték le a port az öreg festményekről és fotókról, potyog a vakolat a gyertyával megvilágított boltíves pincefalakról, és ha esik az eső, a plafonról csöpög a víz az asztal közepére. A tulaj francia, a pultosok akcentusa is az, nagyon kedvesek, és igen jó sajtokat adnak a borhoz.

Angiában az embereket megmotozzák a reptéren, és le kell venniük a cipőt és az övet. Valamint ki kell dobálniuk az öngyújtókat, gyufákat, rúzsokat és mindenféle italukat a poggyászukból. Ha nem így tesznek, úgy járnak, mint az a kedves magyar család, akinek átvizsgálása során úgy egy rekesznyi sör és viszki került elő a tatyóból, annak ellenére, hogy az egész reptér tele van tiltó táblákkal. Ők legalább megpróbálták. Egyhetes angliai tartózkodásom során ez volt első és egyetlen találkozásom honfitársaimmal: fekete biztonsági őrökkel magyarul kiabáló, drága pénzen vásárolt javaikat visszakövetelő örök forradalmárok.

Távolodva a földtől úgy tűnt, hogy Angliában a fű zöldebb, az ég kékebb, és a kerítések kolbászból vannak, de ahogy emelkedett a gép, Anglia pontosan ugyanúgy nézett ki, mint Franciaország, Németország vagy Magyarország. Aztán beértünk Ferihegyre, pát intettem a cserkészcsapat tagjainak, akik a gépen a nyakamba üvöltöztek és rugdosták a székemet, majd a Kőbánya-Kispesti állomás iszonyatos dzsungeléből kikeveredve, eltroliztam a Waggonba, ahol olyan pincér hozta az ismerős Ászokot, akiben végre nem volt semmi említésreméltó.