Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan irodalmi műveket, filmeket, zenedarabokat, képzőművészeti alkotásokat mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek valamilyen oknál fogva, részben vagy egészen, ritkán jutnak el a közönséghez, vagy mert kihullottak a kulturális kánonból, vagy mert hazánkban egyszerűen nehezen hozzáférhetőek.

Iris Murdoch a magyar olvasónak legfeljebb az Iris című gyengécske életrajzi filmből lehet ismerős, Kate Winslet alakításában. Az írónő 1919-ben született Dublinban, angol és ír szülők gyermekeként, megírt egy rakás kiváló regényt, élete végén Alzheimer-kórban szenvedett és 1999-ben halt meg. Szomorú, de Murdoch gazdag életművéből a mai napig csak egyetlen fordítás készült, mégpedig A háló alatt, ez azonban véleményem szerint briliáns szöveg, alap- és remekmű egyszerre. Nem olvastam eredetiben, de szinte érezni lehet, ahogy átsüt rajta a szerző szuggesztív stílusa, ami nyilván a fordító érdeme is. Nekem egy elnyűtt példányt sikerült szereznem belőle, minthogy új kiadása nincsen. Megérte.

A könyv egy jelentős hányadában ugyan előfordult velem, hogy úgy éreztem: nem értem ezt a könyvet, nem tudom megfejteni a titkát, és nagy erőfeszítésre lesz szükség ahhoz, hogy megértsem, de ahogy az elbeszélő mondja: „Ha az ember egy regényhez kezd, olyan, mintha ködös tájra nyitná az ajtót; egyelőre nem lát sokat, de érzi a föld szagát és a szél fújását.” Így voltam én is, és végül éreztem a szél erejét, a föld csípős illatát. Pedig – őszintén szólva – valami teljesen mást vártam Murdoch szövegétől. Ha az angol női irodalomra gondolok, mindig Virginia Woolf jut az eszembe: valahogy az ő sűrű, poétikus mondataira és cselekményszövetére számítottam. Ehelyett kaptam egy szórakoztató, fordulatos történetet, amely sokkal inkább a kortárs Ian McEwan vagy akár Julian Barnes hangvételét, történeteit idézte fel bennem.

A háló alatt a filozófus szépíró, Murdoch első regénye, aki ezt megelőzőleg csak egy Sartre-ról írott tanulmánnyal büszkélkedhetett. A francia egzisztencialista szerző hatása erősen érezhető: nemcsak gondolatilag, de esztétikai szempontból is, a történet felépítése is erről árulkodik. Olyan ez, mint az Undor hősének fejlődésregénye. A főhős egy harmincas éveiben járó, Jake nevű angol entellektüel fiatalember, aki különös kalandokon megy keresztül, miközben szerelmes egy nőbe, rajong egy barátjáért és keresi az igazságot. A cselekmény minden jelenettel újabb fordulatokat tartogat, szinte hihetetlen, ahogy Murdoch egymásba szövi a gyakran valószerűtlen és abszurd, ám éppen ezért rendkívül valóságszerű, gyakran komikus, ám mindig sokatmondó pillanatokat. Csak persze sejthető, hogy ez nem csupán egy szórakoztató, kalandokban bővelkedő, jól megírt regény, mert a szöveget átszövi egyfajta laza filozófia, a gondolatok könnyednek tűnő burjánzása. Az első szám egyes személyű belső monológgal, követve Jake gondolatainak útvonalát, az emberi viszonyokból, különleges élményekből, felismerésekből a hős és az olvasó eljut valahová. Természetesen nincsen kimondva, hová pontosan, de lehet tudni, hogy a valóság megismeréséhez.

Murdoch szövege ugyanis azt a nehéz kérdést feszegeti, milyen is a valóság. Elsősorban: megismerhetetlen, szövevényes. Jake arra ébred rá, hogy a valóságra nem lehet ráteríteni az elmélet biztonságot adó hálóját. A valóság mindig eltér előzetes várakozásainktól és sokkal kevesebbet vagy sokkal többet nyújt, mint amire számítunk. Ha úgy gondoljuk, hogy a dolgok bonyolultak, végül kiderül, milyen nagyon egyszerű a megoldás, ha pedig valami egyszerűségre számítunk, beleütközünk egy roppant bonyolult helyzetbe. Sohasem az következik, amit várunk, a valóság mindig kicsúfolja elméletgyártó hajlandóságunkat. Jake műfordító, ám jól tudja, hogy a fordításnál többre is képes: önálló alkotásra. Ez a szándéka, az írással és tehetségével való küzdelme Murdoch regényének lényeges rétegét alkotja. „Vár rám egy út, és ha nem sikerül rálépnem, örökké járatlan marad. Meddig késlekedhetem? Ez a lényeg, és minden más árnyék csupán arra való, hogy elterelje a figyelmemet, és félrevezessen. Törődöm is én a pénzzel. Olyan az számomra, mint a semmi.” Noha néhány oldallal korábban még arra gondolt: „Nincs a világon fontosabb a pénznél. Miért nem jöttem rá előbb? Igaza volt Madge-nek, amikor azt mondta: ez a való élet” .

Ilyen szélsőséges hányódások közt sodródik, miközben a könyv másik központi alakjával, Hugóval izgalmas szellemi párbeszédet folytat. Hugo az a figura, akiben Jake meglátja a valóság új elméletének lehetőségét. Hugo azt mondja, hogy a nyelv, a kommunikáció mindig hazudik, és csak a tett lényeges, csak a tett képes mondani, közvetíteni valamit. Ám amikor Jake megírja Hugo gondolataiból a saját könyvét, szomorúan kell tapasztalnia, hogy a szöveg sem tudja tükrözni kettejük szellemi erőfeszítéseit. Gondolataik szöveggé téve komikusnak tűnnek, bár érzi, hogy van a könyvben valami, amit talán egy magvas írássá lehetne csiszolni. Jake végül Hugóban is csalódik: a férfi, aki iránt mindvégig már-már vallásos rajongás fűzte, valójában ugyanolyan ember, mint bárki más: nincsenek nagy titkai, nem tudja ő sem a valóságot megfejteni.

Van aztán itt szerelem is: Jake szerelmes Annába, aki azonban Hugo után eped. Anna alakja ugyanolyan idealisztikus képzet, mint minden, amivel Jake a valóságot próbálja elcsípni, és aztán persze ő is kicsúszik a kezei közül. S ha mindez nem elég: van még itt egy filmsztár-kutya, akit ellopnak, forradalmi nagygyűlés egy filmgyár római kori díszletei közt, széfrobbantás, párizsi forgatag július 14-én, londoni kocsmák, ostoba angol kispolgárok, tivornyába nyúló filozofálgatások, egy titokzatos idős hölgy macskáktól hemzsegő teaszentélye és rengeteg seregély. Hogy csak néhány színes jelenetet említsek a regényből.

Van aztán még egy számomra lényeges érdekessége ennek a műnek, mégpedig a férfihang. Engem mindig meglep, amikor egy női szerző férfihőst választ elbeszélői hangnak. Murdoch mégis olyannyira jól megírta Jake karakterét, hogy ha nem volna tudomása az olvasónak a szerző neméről, azt hihetné, egy ízig-vérig férfi az. Nagyon sokrétű, tökéletesen felépített, fantasztikusan hatásos, ugyanakkor szórakoztató, élvezetes, izgalmas, néhol rejtélyes és humoros könyv, amely talán ezzel a mondatával ragadható meg leginkább: „Az események úgy hullámzanak el mellettünk, mint a tömegek, és csak egy percig láthatjuk az arcukat… Minden munka és minden szerelem, a gazdagság és hírnév keresése és az igazság keresése, mint maga az igazság is, pillanatokból tevődik össze, amelyek elmúlnak és semmivé válnak.”

De senki kedvét ne szegje ez a nyomasztó felismerés, mivel végül mindez valamiféle édes-búsan szomorú, szép fényben világlik fel. Fontos könyv, a huszadik századi irodalom egyik legjobb regénye, amely régen megért egy új kiadásra. Nem beszélve a szerző többi művéről. Iris Murdoch láthatatlan remekművei felfedezésre és közönségre várnak kis hazánkban.