A görögök óta biztosan tudjuk, hogy lehet vitatkozni. Sőt, ugyanazt a tézist bizonyítani vagy megcáfolni is. Játszi módon. Békésen, határozottan, szívvel és lélekkel, tisztességesen, méltósággal, civilizáltan, emberien, megértően, szelíden és okosan. Ahogy nekünk nem megy. Sem nappal, sem éjjel, sem este.

Sem én, sem a feleségem, sem a szomszédom, sem a barátom, sem a kollégám, sem a főnököm nem ismeri a határokat. Ő kritizálhat, de én őt nem. A kritika leszúrás, gyilkosság. Nem az igazság, a jóság keresése. Honnan tudhatnánk a demokratikus micsodákat egy olyan országban, ami a szellemi feudalizmusból a materialista szocializmusba csúszott? A hétszázát!

A magyar beteg, beteg magyar. Nyáron tudtam meg, hogy a németek félig nyers európainak titulálnak minket. Szerintem azért, mert tájékozatlanok. És nem csak félig. Persze mi sem ismerjük egymást. Nem is tiszteljük. A pénzt, a hatalmat szeretjük, hogy ránk figyelnek, és fontosnak érezhetjük magunkat. Az Istenkáromlást, az egót, bármit. Úgy tenni, mintha nemesek lennénk. Dzsentri bunkók.

Indulatból lövünk, vagy tohonya módon bratyizunk a bűnözőkkel. Aki persze lehet öltönyös vagy kopasz. Kopasz kutyák. Belül és kívül. Akik dúlnak, lopnak, csalnak, hazudnak. Bár tudom, hogy a szavak már nem modellek. Pedig annak születtek. Eszménynek. Mert a szép szép, a csúnya pedig csúnya volt. És ez így volt rendjén. Most pedig arról beszélünk, hogy nekünk mit jelent ez vagy az a szó. Ad absurdum mi a felfogásunk egy szóról. Álljon meg a menet. Egy nyelvet beszélünk? Hol szúrtuk el?

Várnai László