Kedvetlen vagyok. Fárasztanak az emberek. Csak egy kevés vidít fel. Idiótának érzem magam. Harcosnak. Karcosnak. Sértettnek. Érzékenynek mindenre. Nem tudok feloldódni a hétköznapok egykedvűségében. Dolgozni szeretnék másokkal. Nem tudok. Nem tudunk.

Középszerű réteg, ahol élek, amiben. Nem érdekelnek mások, csak a gyermekemmel töltött idő örömpercei. Önző vagyok. Jelenleg. Többet mond ő nekem, mint a nagyok. Sajnos. A legnagyobbak. Igazat, mégha hazudik is, hiszen kacsint, leleplezi magát. Vihogunk, üvöltözünk, mint a majmok, lemegyünk kutyába. Játszunk. És nem csak játsszuk, hogy játszunk. Nem csak játsszuk, hogy nagyok vagyunk vagy kicsik, hogy komolyak meg fontosak, hogy van véleményünk.

Hüha. A vélemény az van. Vanni van, de… Meg hogy mutogatni, gesztikulálni is tudunk, meg modoroskodni, alakoskodni is. Ezeket is játszanánk a lányommal, de nem megy. Még sokat kell tanulnia, mert még nem ért engem. Ahogy be akarom csapni. Otrombán, finoman, lehelletkönnyűen, mialatt az igazság elfoly, mint a könny, s felszáll, mint a sóhaj. Isten bárányai! Ti elveszitek a világ bűneit!

Várnai László