Már gyerekkoromban szerettem a történelmet, hogy ez oka vagy okozata volt annak, hogy mindig kíváncsian faggattam nagyapáimat a XX. századi eseményekről, már nem lehet megmondani. Mindent tudtam második világháborús élményeikről, fogságukról, hazajutásukról, a Rákosi-éra meghurcoltatásairól, a TSZ-esítésről, de mindegyiknek volt egy tabutémája. Apai nagyapámnak 1956.

Élete delején járt, a háború és a hadifogság kevésbé viselte meg, mint az, amikor elvették a 13 éves kora óta – dédapám korai halála miatt – általa vezetett családi kertészetet. Haláláig szidta – szűk baráti körben – azt a rendszert, amelynek bukását már nem érhette meg. Amikor egyszer véletlenül rákérdeztem: Mi volt itt 1956-ban? Ő csak annyit mondott: –„Nem minden úgy volt, ahogy azok a könyvek írják…” –, majd azt tanácsolta, inkább a háborúval foglalkozzam. Ennél jobban nem is csigázhatta volna fel az érdeklődésemet.

Belőle többet nem is húztam ki az évek során, öreganyám is csak fokozatosan merte elmondani, hogy a megye akkor legújabb városába milyen lassan értek el a pesti események hírei. Amikor először szerveztek gyűlést a helyi munkások, nagyapám még a vége előtt fölállt, hazament, a varróasztalhoz ültette a feleségét és a felvonulásra már úgy ment vissza, hogy a szíve fölött virított egy kéttenyérnyi nemzetiszínű kokárda. Nem csinált semmi különöset, nem mondott beszédet, még szót sem váltott senkivel, csak állt a tömegben és mégis látszódott a tartásán, az arcán valami, ami elég volt ahhoz, hogy még a télen jöjjön érte a fekete autó, és feltegyék a devecseri vasútállomáson a Kistarcsára tartó vonatra. (Nagyanyám meg arról nem beszélt soha, hogy mit kellett tenni azért, hogy onnan még indulás előtt leszedjék a férjét.)

A változás igazi szele már a középiskolai kollégiumban ért Győrben, ahol mi sokkal szabadabban beszéltünk erről, mint a nevelőtanárok. Kiderült, hogy a baloldallal szimpatizáló ajkai diáktársunk szókimondó nagyapját rendszeresen verték az ávósok, míg akinek az öregapja ávós volt, az fulljobbos Sopronban. A hétvégi otthoni generációs vitákat a koleszszobákban megbeszéltük, és próbáltuk ebbe bevonni – e témában eléggé bátortalan – tanárainkat is.

Élveztük a játékot, ami arról szólt, hogy kitaláljuk nevelőtanáraink politikai beállítottságát, mivel ez látványosan megmutatkozott abban, hogyan álltak 1956-hoz. Mivel akkor már a népfelkelő-forradalmi vonal volt a médiában előnyben, ezért inkább a balosok hallatták hangjukat, persze azzal a pedagógiai céllal, hogy tudják az ifjak, mi az igazság. Mindezt ilyen mondatokkal: „Persze a hatalom részéről is volt ez-az, de az sokkal szörnyűbb, amikor vidéken a párttitkárba 500 gombostűt böktek, mielőtt lefejezték.”

Amikor gépjárműoktatómat kérdeztem azokról, akik (Szigethy Attila, Tihanyi Árpád) új utcanevekként jelentek meg a győri sugárutakon, gúnyosan csak ennyit mondott: „Ma már az is elég a mártírsághoz, ha valaki véletlenül kiesett ’56-ban az ablakon.” (Amúgy Szigethy öngyilkos lett a tárgyalás alatt, Tihanyit kivégezték, mindketten a Dunántúli Nemzeti Tanács meghatározó tagjai voltak.)

Az 1956-ot körülvevő sejtelmes homály valósággal csábított minket a kutatásra, kérdezősködésre, az újszerűség titokzatossága azonban elmúlt. A mai diákoknak már nem adatik meg sem a múltidéző kaland, sem a látványosan különböző véleményekből, információkból történő kirakójáték élménye.

Ők már többet tudhatnak 1956-ról, mint mi anno. Csak akarjanak tudni…